Az elmúlt napok, avagy hogy lesz az álomnyaralásból rémálom... Erről mesélt Marton Bettina, aki testközelből szemlélte a hurrikán pusztítását, közben pedig megtapasztalta az összefogás és a szeretet elsöprő erejét, ami még Irmánál is hatalmasabb!

Az egész februárban kezdődött. Bettinát - aki csodás körömkreációkat álmodik és vált is valóra - meghívták Las Vegasba, hogy oktatást tartson. Nagy boldogság és öröm volt ez számára, hiszen imádja az Egyesült Államokat és mindig nagy izgalommal, előre kigondolt tervekkel készül a nagy utazásra.

- Azt, hogy az ember lánya belefut egy hurrikánba, nyilván senki sem tervezi előre. Mi volt az eredeti elképzelésetek, amit aztán nem csak Irma, de a választott légitársaságotok is alaposan felülírt?

-  Ilyenkor a munka mellett adok magamnak egy kis szabadságot is, így oktatás után vagy előtt mindig ellátogatunk valamelyik általunk választott helyre. Most sem volt ez másképp. Júliusban megvettem a jegyeket, lefoglaltam a szállásokat, elrendeztem az autóbérlést, szóval mindent gondosan pontosan, ahogy szoktam. Augusztusban bejelentette az AirBerlin, hogy csődbe ment, de mivel megnyugtattak, hogy senki ne aggódjon, akiknek jegyük van, azoknak az utazását még teljesítik, ezen nem is problémáztam. Mivel Ricsivel, a párommal mindig gondok vannak az USA-ba való belépésnél, így rendszerint kinyomtatok mindent, hogy lássák, az utunk tényleg véges, és nem kívánunk letelepedni.

Kellemesen töltöttük a nyaralást, szuper helyeken jártunk, és úgy éreztük, ez az eddigi legjobb, mert tényleg volt benne minden: egy kis oktatás, egy kis túra és egy kis pihenés is.  Mexikóban a rémhírekkel ellentétben nagyot csalódtam, mégpedig pozitívan. Minden nagyon szervezett volt, kedves és rendkívül mosolygós embereket ismertünk meg. Minden gördülékenyen ment.  A szebbnél szebb kirándulások és tengerpartok után, kipihenve szálltunk fel a Miami-ba tartó gépre.  Innen kezdődött a remálom...

- Ez nem hangzik túl jól. Ezek szerint már napokkal korábban éreztétek a hurrikán "előszelét"...

- Először is a belépésnél Ricsit megint irodába vitték, ahova csak azért mehettem vele, mert Ő egy mukkot nem beszél angolul. Elvették az útlevelét és vártunk. Közben egy embert elvittek bilincsben, és voltak akiket 100 kérdés után továbbengedtek. Csöpögött a víz a tenyeremről és már egyre izgatottabb voltam, amit kénytelen voltam leplezni, nehogy félreértsék. Közben 3 hatalmas tv-n nem beszéltek másról, csak a közelgő hurrikánról. Hihetetlen, de ott fel sem fogtam, annyira féltem, hogy esetleg valami ürüggyel fogdába viszik Ricsit.

Végül ránk került a sor. Egy nagy, morcos pasast fogtunk ki. Mindent kérdezett, a munkánkról, a pénzünkről és hogy van-e vízumunk. Közöltem, hogy nincs, mi Esta-val jöttünk. Elkedte rázni a fejét, hogy Ricsinek nincs Estája! Remegő hangon kérdeztem, hogy: Miiii?? 2 hete jöttünk az országba érvényes papírokkal, csak közben elmentünk Mexikóba és most 3 napra visszajöttünk ide, mert innen indul majd a gépünk haza. Hosszas billentyűzetütögetés és grimasz után előkerestem Ricsi kinyomtatott Estaját, ami 2018 júliusig érvényes volt. Ez meggyőzte, és közölte, máskor az utolsó pillanatig ellenőrizzük az Estát, mert az bármikor ok nélkül visszavonható. Elengedett minket...
Még mindig diónyi gyomorral indultunk felvenni a bérautót, majd mentünk a szállásra.

- Mikor hasított belétek a felismerés, hogy Irma rátok is veszélyt jelenthet?

Egy idő után gyanús lett, hogy mindenhol a hurrikánról beszélnek. A recepción, a boltban, a mosodában, mindenhol! Nem láttunk mást, csak deszkázott ajtókat, és készülődést. Először nem izgultam. Gondoltam, vasárnap jön Irma, mi pénteken már úton leszünk haza...

Csütörtök éjjel viszont nem aludtam, éreztem, hogy valami gond lesz. Reggelre már biztos volt, hogy törölték a járatunkat, és fogalmunk sem volt, mi lesz. A bérelt kocsit le kellett adni, a szállásról ki kellett csekkolni és maximum 2 nap volt a hurrikánig! Ezer kérdés! Merre induljunk? Mit csináljunk? Mi a legjobb és leggazdaságosabb döntés? Hogy kell felkészülni egy hurrikánra?

Szerencsére rengeteg segítség jött közben online. Több itt kint élő és otthoni magyar is összefogott, hogy segítsen. Telefonálgatások, repjegy újrafoglalás, minden. Miután ezek megvoltak, ott ültünk a reptéren és gondolkodtunk. Mit csináljunk? Béreljünk újra kocsit? Maradjunk Miamiban? Menjünk menedékszállásra? Végül az autóbérlés mellett döntöttünk és elindultunk északra. Még a reptéren foglaltam szállást Sarasotában, mert onnan és a környékről több magyar is jelentkezett, hogy ha gond van, számíthatunk rájuk és így kicsit nagyobb biztonságban éreztem magam.

Szállást csak egy éjszakára tudtam foglalni, később már teltház volt. Gondoltam, nem baj, majd ott keresek további szállást. Kipakolás után neki is feküdtem a létező összes észak-floridai szállásnak. Mikor 4 óra keresgélés után sem találtam olyan szállást, ami nem tengerparti és nincs tele, megint pánikba estem. Mi lesz velünk holnaptól?

- Hogyan folytatódott a kalandotok?

- Az utolsó percig halogattam, hogy másra kelljen támaszkodnom. Nem akartunk zavarni, mégis csak idegenek voltunk mindenkinek... Végül ráírtam Edinára, hogy igénybe vennénk a felajánlását. Eközben történt, hogy irányt váltott a hurrikán, ezért ők is úgy döntöttek, hogy továbbállnak, és egy barátnőjükhöz mennek. Azt mondta, hogy találkozzunk ott, a barátnőjénél. Így reggel újra útnak indultunk, és 3 óra utazás után megérkeztünk Editékhez.
(Mint kiderült, Edit pont pár nappal előtte kérdezte tőlem Instán, hogy mikor tervezek Orlandóban oktatást tartani... Nos, a hurrikánnak köszönhetően a találkozásunk hamarabb létrejött, mint gondoltuk.) Szóval megérkeztünk Editékhez, akiknél minden várakozásomat felülmúlta az együtt töltött idő.

Az első perctől kezdve családtagként kezeltek bennünket. Épp náluk volt Edit anyukája is Békéscsaba mellől, aki nap mint nap gondoskodott a sztorikról és az igazán magyaros ízekről. Volt itt vérvörös őrölt paprika, pörkölt galuskával és minden amit a magyar konyha kínálhat. A hurrikán árammentes ideje alatt gyertyafény mellett dominózással és kártyázással ütöttük el az időt. Persze sor került még körmözésre és esti filmnézésre is. Hihetetlenül jó embereket ismertem meg, nagymamától az unokákig, és ehhez nem kellett más, mint egy hurrikán. Talán a sors akarta így, talán a véletlen, nem tudom, de egy biztos, egy életen át hálás leszek nekik!

- Ha jól sejtem, még akkor sem lélegezhettetek fel, amikor Irma már továbbállt...

- Az ottlétünket megint csak a repülőjáratunk árnyékolta be... Kedden délelőtt, ahogy minden reggel, csekkoltam, hogy rendben van e a járatunk, van-e valami új információ. Ekkor a Miami Airport oldalán látom a hírt, miszerint újra törölték a járatunkat... Újra kétségek, újra pánik... Mikor érünk végre haza? Mi lesz az oktatásaimmal, a vendégeimmel, a költségekkel bevétel nélkül... És hol a Vége? Mikor lesz vége? Egész nap ezek a szavak jártak a fejemben "törölték, beteg pilóták, sztrájk, csőd, airbelin".

Újabb 24 óra telefonálgatás. A válasz hol semmi, hol ugyanaz: nem tudnak információt adni, hívjuk ezt meg azt, meg amazt a számot (persze egyiket sem lehetett elérni). Szerencsére a kitartásunknak és az ismerőseink összefogásának hála, sikerült utánajárni és kiderült, hogy mégis indul a járat, csak a Miami Airport oldalán volt rosszul feltüntetve. Itt jegyezném meg, hogy megint hihetetlen volt az összetartás! Volt, aki egy reptéri dolgozóhoz irányított; aki Ausztriában élt, az osztrák AirBerlint hívogatta; aki más országban az a helyi repteret, az egyik vendégem szintén a német repteret "zaklatta" és minden követ megmozgatott az ügy érdekében. Hihetetlenül hálás vagyok és már nem is tudom, hogy köszönjem meg ezt a rengeteg segítséget és aggódást!

Az ügy végül szerencsésen zárult. Reggel már látszott a járatunk az Air Berlin és a Miami Airport oldalán is, és "Cancelled" helyett végre "On Time" volt kiírva. Amilyen gyorsan lehetett, indulnunk kellett Miamiba. Leadni a kocsit, becsekkolni a reptéren és várni a hazafelé tartó gépet...

- Talán kicsit teátrálisan hangzik, de nem lepődnék meg, ha ezután más szemmel néznétek a világot. Mi járt a fejetekben a hazaúton?

- Az úton mindketten csendesebbek voltunk Ricsivel, mint szoktunk. Visszavágytunk Editékhez, és rossz volt tudni, hogy nem tudunk bármikor átugrani hozzájuk egy esti dominó-partira. Már akkor hiányoztak... Minden követ megmozgattak, hogy a segítségünkre legyenek, nekünk, idegeneknek... Tudni kell, hogy tényleg roppant sok rossz dolog történt velünk az utazás előtt is és kint is, de bebizonyosodott, hogy ha az élet valahol elvesz, vagy megvág, akkor ad is helyette, amivel végül kárpótol.

A legnagyobb győzelmeket érték el most sokan körülöttünk. Nem szakmai versenyeket nyertek, nem a tudásukat kellett megmutatni, hanem azt, hogy kik is ők, ott mélyen, legbelül. És emberi értékekben nyerni a legnagyobb dolog a világon. Mert bármikor, bárminket elveszíthetjük: a pénzünket, a tárgyainkat, a barátainkat és bármit... De ha tudjuk, hogy mindig minden tőlünk telhetőt megtettünk az életünk során, hogy jók legyünk, akkor soha nem lesz nehéz tükörbe nézni! Még egyszer köszönöm mindenkinek!