A nyári szünet vége nem csak az iskolások életében hoz nagy változást, hanem a bíróságokéban is: újra kezdetét veszi az ítélkezés, megtelnek a tárgyalótermek és sok pár szájából hangzik el a "boldogító nem", amivel pont kerül a házasság végére.

Vajon megtanultunk mostanra kulturáltan lezárni egy kapcsolatot és normális hangnemben kommunikálni azzal, akivel egykor összekötöttük az életünket vagy továbbra is lesújtó a helyzet? Többek között ezt kérdeztem Dr. Léhner Zsuzsannától, aki ügyvédként és mediátorként is gyakran találkozik olyan kliensekkel, akik úgy döntöttek, hogy külön utakon folytatják.

Photo by rawpixel on Unsplash

– A mediátor, azaz a közvetítő feladata, hogy objektív, kívülálló személyként segítsen párbeszédet létrehozni és megoldást találni két olyan ember számára, akik között érdekellentét, viták és konfliktusok alakultak ki, ezért vagy nem is képesek közvetlenül kommunikálni, vagy beszélnek ugyan, de rosszul és eredménytelenül, ami miatt nem tudnak egymással szót érteni – avat be a mediátorok kulisszatitkaiba a szakember. Akik hozzá fordulnak, belátták, hogy mindkettejüknek érdeke fűződik ahhoz, hogy kölcsönösen elfogadható és betartható megállapodás szülessen köztük – ennek létrehozásában segít a mediátor, aki tulajdonképpen hidat képez a folyó szemközti partjain álló két ember között. Feladata, hogy az egymás felé közelítő úton vezesse a feleket úgy, hogy a megoldást végül ők maguk találják meg a problémáikra.

Melyek a leggyakoribb váláshoz vagy szakításhoz vezető okok?

Tapasztalataim szerint a kapcsolatok lezárásának legfőbb oka az elhidegülés. Ennek “tünetei” közé tartozik például a megcsalás, egy új szerelem fellobbanása, a mindennapi megoldandó problémák felnagyítása és állandó vagy visszatérő konfliktussá változása. Az is gyakran megesik, hogy nincs kellő megértés, elfogadás és türelem a felekben egymás iránt. A kapcsolat elején is meglevő, de akkor még nem zavaró vagy megváltoztathatónak vélt hibák, hiányosságok egy idő után egyre elviselhetetlenebbé válnak, majd kölcsönös szemrehányást-láncolatot indítanak be. Végső soron ez is az elhidegülés számlájára írható, bár nehéz megmondani, melyik volt előbb: a tyúk vagy a tojás, azaz az elhidegülés okozta-e az elégedetlenséget és a szemrehányásokat, vagy ezek hozták magukkal a fokozatos érzelmi eltávolodást.

Kivételek persze mindig vannak, de azért általánosságban elmondható, hogy a kezdeti fellángolás idővel megváltozik. Nem mindegy azonban, hogy a szerelem miképp alakul át: megmaradó vonzalmon alapuló szeretetté minősül, vagy közöny váltja fel, és a két ember egyszer csak azt veszi észre, hogy valójában semmi közük nincs egymáshoz. Persze nemcsak az érzelmek változhatnak, hanem maguk az érintett felek is. Ez is egymástól elváló, és egyre távolodó utakra vezetheti a kapcsolat résztvevőit.

Mennyiben nehezíti a helyzetet, ha a váló- vagy szakítófélben lévő párnak gyereke is született?

Habár nem ritka, hogy vérre menő harc folyik az anyagi javakért a vagyonmegosztás során, mégis úgy látom, érett személyiségű, egymást tiszteletben tartó pároknál ez nem jelent megoldhatatlan problémát. Ha azonban közös kiskorú gyermeket is nevelnek, a szétválás sokkal nehezebb és fájdalmasabb, hiszen mindkét szülő szereti a gyermeket és ő is egyformán ragaszkodik az édesanyjához és az édesapjához. Ilyenkor még a legkiegyensúlyozottabbnak tűnő megoldás is lemondással jár a szülő és a gyermek részéről egyaránt, mivel a gyermek nem tölthet ugyanannyi időt mindkét szülőjével, vagy ha esetleg a váltott elhelyezés mellett döntenek, akkor sem lehet egyszerre az anyukájával és az apukájával, a hiányérzet tehát szükségszerű.

Annak a szülőnek, akinél a gyermeket elhelyezik, fel kell készülnie arra, hogy a napjait körülményesebb lesz megszervezni, kisebb lesz a mozgástere és anyagilag is több teher hárul rá, mint korábban. A másik szülő pedig kisebb-nagyobb mértékben kénytelen lemondani a gyermeke közelségéről, neveléséről. Olyan párok esetén tehát, akiknek gyermekük is van, a szakítás még nagyobb lelki teherrel jár és még több lemondást követel tőlük. Ugyanakkor épp ők azok, akiknek elemi érdekük a békés, konfliktusmentes válás, hiszen a közös gyermek egy életre összeköti őket és ez még sokáig együttműködést követel tőlük. Természetesen a gyermek érdeke is az, hogy a szülei jó viszonyban maradjanak, így éri őt a lehető legkevesebb sérülés.

A "válási kultúránk" továbbra is elszomorító, vagy javult a helyzet az utóbbi évek során?

Hozzám azok fordulnak, akik ugyan nem tudtak egyedül minden fontos kérdésben megállapodni, de mindketten készek és hajlandóak a megegyezésre, igényük van a kapcsolat kulturált, kölcsönös megelégedéssel járó lezárására. Ők nyilván nem a rossz példák számát gyarapítják. Mediátorként az egyezségen alapuló megoldást igyekszem elősegíteni, ügyvédként is csak úgynevezett közös megegyezéses bontópereket vállalok, melyeknél a felek között eleve nincs vita, vagy ha van is, szeretnének egyezségre jutni és ennek létrehozásában együttműködő partnerek.

Hogyan változnak a baráti kapcsolatok egy pár válása/szakítása után? Gyakori, hogy a barátok csak az egyik féllel tartják fenn a korábban kialakított jó kapcsolatot?

Ez elsősorban azon múlik, mennyire volt egyik vagy mindkét fél számára fájdalmas a szakítás, mennyi problémát és érzelmet hagytak függőben és hány eltávolítatlan tüskét felejtettek egymásban. Ha maradtak sérülések, akkor érthető módon nem szeretnének ezzel újra meg újra szembesülni egy-egy baráti találkozó alkalmával. Az is problémás lehet, ha az egyik fél még érzelmileg kötődik a másikhoz,, és az utóbbi egy idő után új társsal az oldalán jelenik meg az összejövetelen. Természetesen senkinek nem hiányzik egy ilyen kellemetlen vagy éppen fájó találkozás. Ha azonban a pár tagjai között nem maradtak lezáratlan érzelmi és gyakorlati kérdések, ha az egykori szerelmük szeretetté, barátsággá szelídült és belátták, hogy mindkettejüknek jobb, ha elengedik egymás kezét és továbblépnek, akkor egyiküknek sem kell lemondaniuk a közös barátok társaságáról.

Tudna néhány tippet adni, hogyan lehet normalizálni a korábban összetartozó férfi és a nő közötti kapcsolatot?

A legfontosabb, hogy ne a problémákra, a konfliktusokra és a sérelmekre koncentráljanak, hanem a pozitívumokra és a kapcsolat értékeire. Azt kell felidézni, hogy annak idején miért tetszettek meg egymásnak, mit szerettek a másikban, melyek voltak a legszebb közös élményeik, mit kaptak a párjuktól, ami akár egy életre elkíséri őket akkor is, ha útjaik szétválnak, és jó feleleveníteni azt is, hogy miben fejlődtek a másiknak köszönhetően.

Egészen biztos, hogy valaha egymást szerető emberek találni fognak ilyen momentumokat, és ez máris megkönnyíti azt, hogy a közös érdek és a békesség kedvéért elvárásaikból engedjenek a másik fél javára, aki ezt minden bizonnyal viszonozni fogja. Tapasztalataim szerint azok a megállapodások, amelyeket az emberek ilyen alapállásból kiindulva hoznak létre, és ahol a megoldás a felek aktív közreműködésével születik meg, sokkal működőképesebbek és tartósabbak, mint azok, amelyekben a fejük felett határozzameg valaki (például a bontóperben egy bíró), hogy kinek és mit kell tennie vagy eltűrnie

Mi a tapasztalata, tartós lehet a béke, ha a felek válás/szakítás után az újrakezdés mellett döntenek?

Láttam már mindkét variációra példát. Ha a felek úgy váltak szét, hogy érzelmeik nem hűltek ki egymás iránt, csak valamilyen probléma mókuskerekéből nem tudtak kitörni, akkor ennek megoldása után lehetőségük van újrakezdeni és sikeresebben művelni a kapcsolatot. Ha azonban nem oldották meg azokat a gondokat, személyiségbeli ütközőket, amik a szakításhoz vezettek, illetve ha a viták, veszekedések korábban annyira elmérgesedtek, hogy az teljesen kioltotta az egymás iránti érzelmeiket éscsak a megszokás vagy az egyedülléttől való félelem terelné őket ismét egymás felé, akkor nincs túl jó esély a kapcsolat működőképes folytatására.