Teljesen természetes, hogy a gyermeket tervező vagy babát váró párok rózsaszínben látják a világot: úgy képzelik, a legújabb családtag csupa jó tulajdonságot örököl majd tőlük, hasonló lesz az érdeklődési körük és legalább egy dologban kiemelkedően tehetséges lesz majd. Az pedig a minimum, hogy egészségesen látja meg a napvilágot. Andrew Solomon pszichiáter és író több mint tíz éves kutatómunkát végzett az Alma a fájától című könyve megírása előtt - kötetete olyan szülőkről és gyermekeikről szól, akik különböznek az átlagtól. A több mint háromszáz meginterjúvolt család között akad, amelyik a siketséggel, más a Down-szindróma vagy az autizmus kihívásaival szembesül; de csodagyerek is felbukkan a szereplők között, ahogyan olyan is, aki erőszakban fogant, vagy idővel ráébredt, hogy nem a biológiai neméhez tartozik.
Ezek a tulajdonságok és körülmények látszólag elválasztják egymástól az alanyokat, a családok azonban számos közös tapasztalaton osztoznak – ugyanabban az örömben és bánatban, a kirekesztettség érzésében. A szülők számára minden esetben megválaszolandó kérdés, hogy képesek-e elfogadni a gyermeküket, és ha ez megtörtént, hogyan segíthetik őt a fejlődésben, a kiteljesedésben, abban, hogy boldog felnőtt váljon belőlük. Ám ennek ellenkezőjére is akad példa: olyan szülő-gyermek kapcsolatra, amelyben válaszként végül az elutasítás születik meg.
Az Alma a fájától számos nemzetközi elismerésben részesült – őszinte, felkavaró könyv, amely a tradicionális értelemben vett család fogalmát gondolja újra, miközben nem hallgatja el a különbözőség árnyoldalait sem. Az utóbbiak ellenére mégis minden egyes sorából sugárzik az elköteleződés, a tolerancia, az elfogadás és a szeretet. Ez a könyv tehát nem csak azok számára ad nagyon sokat, akik olyan gyermeket nevelnek, amelyik „messze esett a fájától", hanem mindenkinek: sokat segít, hogy átérezzük, mégis min mennek keresztül ezek a családok, aminek köszönhetően gondolkodásmódunk is átalakulhat. Nem véletlen, hogy a New York Times kritikusa is azt írta: „Mindenki számára kötelezővé tenném a könyvet”
Azok a szülők, akikhez olyan gyerek érkezik, aki más, mint a többi, hajlamosak megfeledkezni arról, hogy olyannak kell szeretni őt, amilyen - világít rá könyvében Solomon - és nem azért kell a tenyerükön hordozni őket, mert olyanok lettek, amilyennek mindig is elképzelték. Ezzel a nehézséggel csaknem minden családban szembe kell nézni, ahol a gyermek nem esett olyan közel a fájához, mint ahogy remélték. Andrew Solomon könyve hatalmas megkönnyebbülést hozhat a szülőknek, akiket - teljesen érthető módon - nyomaszt, sőt olykor bűntudattal is eltölt az a furcsa érzés, ami átszövi a mindennapokat, s arcon csapja őket, amikor gyermekük az elvárttól eltérően viselkedik/fejlődik/néz ki.
Az, hogy Andrew Solomon nem a levegőbe beszél, a könyv olvasása közben is határozottan érezhető. Ebben kiemelten fontos szerepe lehet egyrészt annak a szakmai útnak, amit pszichiáterként bejárt, másrészt annak is, amit ő maga gyermekként, majd apaként átélt. Engem személy szerint rendkívül mélyen megérintett az a levél, amit 4 gyermekének címzett: „A szeretet, amit irántatok érzek, feltétel nélküli. Egy szülő legfontosabb dolga, hogy segítsen a gyermekeinek jobbá válni, anélkül, hogy minden áron meg akarná változtatni őket. Mert egy gyermeket szeretni könnyű, elfogadni viszont annál nehezebb."
Solomon részletesen kifejti levelében, azt a meggyőződését, hogy szeretni és elfogadni nem egy és ugyanaz. „A szeretet ideális esetben egy gyermek születésétől fogva jelen van - az, hogy ki miként szeret, eltérő lehet. Mindannyian hallottunk olyan történeteket, amelyekben a szülők borzalmasan viselkedtek a gyermekeikkel, az én tapasztalatom mégis azt mutatja, hogy ezek az emberek is szeretik a gyermekeiket. Mindannyiótokat teljes szívemmel szeretem, amióta világra jöttetek, és ez így lesz, amíg csak élek. Bár a szeretetnek is rengeteg arca van, úgy vélem, az elfogadás még ennél is bonyolultabb és összetettebb. Az elfogadáshoz idő kell és igény arra, hogy a másikat önmagáért szeressük."
A pszichiáter-író beszámol arról is, hogy amikor kicsi volt, az édesanyja sokszor beszélt neki arról, hogy a gyermekek iránt érzett szeretet, semmihez sem fogható, olyan érzés, amiről az embernek fogalma sem lehet mindaddig, amíg ő maga nem válik szülővé. Ez akkor hatalmas büszkeséggel töltötte el: úgy gondolta, hogy az édesanyja számára az jelenti a legnagyobb boldogságot a világon, hogy őt és a testvérét terelgetheti a felnőtté válás útján. Ahogy azonban telt az idő, egyre inkább szorongatónak kezdte érezni édesanyja szavait, aminek nyomós oka volt: „Egyre határozottabban körvonalazódott előttem, hogy a saját nememhez vonzódom, ami magával hozta annak eshetőségét, hogy soha nem lesznek gyermekeim - így pedig lemaradok arról a felülmúlhatatlan érzésről, amiről anyám olyan sokat beszélt. Amikor elmúltam húsz éves, és bevallottam a szüleimnek a másságomat, egyre felkavaróbbnak éreztem anyám szavait a szülői szeretetről. A szemébe is mondtam, hogy ismerve a helyzetemet, jobb lenne, ha megtartaná magának mindazt, amit a szülői szeretetről gondol - ő azonban egyre csak a gyermekek iránt érzett szeretetről beszélt."
Ahogy Solomon írja, a szülei számára nem volt egyszerű feldolgozni a másságát, s azt, hogy nehezen fogadták el őt, a szeretet hiányaként élte meg. Most, hogy idősebb és tapasztaltabb, tudja, hogy a családja mindvégig feltétel nélkül szerette őt, az elfogadáshoz azonban több időre volt szükség. „Mindannyiunk számára nehéz idők voltak ezek - próbára tették a szüleimet, mert rendkívül fájdalmas volt számukra a szembesülés, ugyanakkor én is nagyon rosszul éreztem magam, a szülői támogatás hiánya mély sebet ejtett a lelkemen" - folytatja saját szavaival a pszichiáter. „Mind a négyen csodálatosak vagytok, és mindent meg fogok tenni azért, hogy szülőként ne kövessek el hibákat. Még akkor is, ha tudom, hogy minden szülő hibázhat. Az én családom is a legjobbat akarta számomra, a dolgok mégsem alakultak tökéletesen. Az ő tévedésüknek köszönhetően megtanultam, hogy olyan apja akarok lenni a gyermekeimnek, amilyenre nekem szükségem lett volna a legnagyobb megpróbáltatások közepette. Biztos, hogy én is fogok hibázni, azt azonban szívből remélem, hogy időben felismerem és helyre tudom hozni a tévedéseimet."
Solomon kitér arra is, hogy szülőként mindannyian formálni próbáljuk a gyermekeinket, közben pedig arra törekszünk, hogy olyannak fogadjuk el őket, amilyenek. Megtanítjuk őket fogat mosni, iskolába járatjuk őket és próbáljuk átadni nekik a szerintünk helyes értékrendet. „Az én szüleimnek nem kellett volna arra törekedni, hogy megváltoztassanak. El kellett volna fogadniuk azt, hogy homoszexuális vagyok - de akkor még nem voltak erre képesek. ... Az, amilyenek ti vagytok, nagyban meghatározza azt, amilyen én vagyok. Amikor apává válik az ember, két különleges kapcsolat nyílik meg előtte: az egyik az, amelyik a gyermekéhez fűzi, a másik pedig, amelyikkel a saját szülői identitásához viszonyul. A kutatásaim során úgy láttam, hogy sok férfi imádja a gyermekét, az apaszereppel azonban nehezen tudnak azonosulni. Mások számára az első pillanattól fogva természetes, mit jelent apának lenni, a gyermekükkel mégsem találják meg az összhangot. A feltétlen szeretethez mindkettőre szükség van: a gyermek iránti kötődésre és a szülői szerep megélésére. ... A feltétel nélküli szeretet azonban többet jelent annál, hogy a világon bármit megtennénk a gyermekeinkért - azt is jelenti, hogy hagyjuk, hogy általuk mi is változzunk. ... Én imádok apa lenni, sőt mi több, imádom, hogy a ti apátok lehetek!"
A levél végén Solomon belátja, hogy édesanyjának mindvégig igaza volt: „A szeretet, amit a gyermekeink iránt érzünk, semmihez sem fogható, és csak akkor érthetjük meg, mit is jelent pontosan, amikor szülőkké válunk. Az életem legnagyobb boldogsága, hogy nekem is részem lehet benne."