Bár ahhoz még kicsi voltam, hogy az összefüggéseket átlássam, az nekem is feltűnt, hogy az egyik családdal a házunkban ,,valami nem stimmel”. Egyszer csak lett egy velem egyidős kislányuk, és hirtelen mindenki róluk pusmogott, ki sajnálkozva, ki elismerően.

Nálunk is téma lett otthon az ő történetük, anyukám elmesélte, hogy Virágot örökbe fogadták, és az új családjában nagyon szeretik. Elég volt erről egyszer beszélgetnünk, onnantól kezdve semmi rendkívülit nem láttam ebben a helyzetben, sokakkal ellentétben. Virág újdonsült szülei hamar megelégelték, hogy a figyelem középpontjába kerültek, és néhány héttel később elköltöztek. Akkor igazán csalódott voltam, de ma már azt gondolom, hogy helyesen tették, így talán sikerült megóvniuk Virágot attól a sok kellemetlenségtől, amit azok okoztak volna neki, akik nem tartották tiszteletben a család titkát.

Egy gyerek örökbefogadása önmagában is komoly kihívások elé állítja az érintetteket, a rosszul reagáló környezet pedig csak tetézi a bajt. Arról, hogy hogyan kezelheti a lehető legjobban ezt a helyzetet egy család, és hogyan ,,illik” viselkedni a hozzájuk közel állóknak, Dr. Máté Gábor kanadai orvos-íróval beszélgettünk.

Photo by NeONBRAND on Unsplash

– Mekkora terhet ró egy gyerekre, ha olyan családban nevelkedik, amely egy – netán több – titkot féltve őriz?

– Ha a szülők rejtegetnek valamilyen információt a gyerekek és a környezetükben élők előtt (például egy örökbefogadást, vagy egy gyerek elveszítését), azt a kisebbek mindenképpen megérzik, még akkor is, ha sosem kerül szóba a jelenlétükben ez a titok. Arra nagy valószínűséggel sosem jönnek rá maguktól, hogy pontosan mit titkolnak mások előtt a szüleik, de mivel rendkívül fogékonyak a felnőttek lelki rezdüléseire, azt rövid időn belül feltérképezik, hogy valami nincs rendben a családban. Ez pedig – még ha nem is beszélnek róla – nagyon zavarja és hosszú távon mindenképpen nyomasztja őket. Sok olyan felnőttel beszélgettem az elmúlt évek során, akinek gyerekként valamilyen családi titok nehezedett a vállára: mindegyikük azt mesélte, hogy ez lelkileg igen megterhelő volt, mert úgy érezte, hogy vele van a baj és ő okozza a titkolózással együtt járó feszült légkört a családban.

– Könnyebbé teszi a helyzetet, ha a felnőttek beavatják a gyereket a család titkába?

– Erre a kérdésre nem lehet általánosságban válaszolni, hiszen egyáltalán nem mindegy, hogy milyen fajsúlyú titokról van szó, ahogy az sem, hogy hány éves a gyerek. Sok esetben feladja a leckét a szülőknek, mégis azt gondolom, hogy a leghelyesebb az, ha nem titkolóznak a gyerekek előtt. Ha valami miatt mégsem lehet velük megosztani a bizalmas információkat, sokat segít, ha a felnőttek mindent megtesznek azért, hogy helyükre kerüljenek a családi titokkal kapcsolatos érzelmeik, és ne legyen bennük se bűntudat, se fájdalom a történtek miatt. Éppen ezek a negatív érzelmek azok, amiket a gyerekek szavak nélkül is megértenek, és magukra vesznek.

– Ezek szerint Ön is azok táborát erősíti, akik úgy tartják, hogy nem szerencsés a gyerekek előtt véka alá rejteni az örökbefogadás tényét.

– Úgy gondolom, hogy minél hamarabb meg kell osztani a gyerekkel azt, hogy a szülei adoptálták. Nagy hibát követ el az, aki nem csak eltitkolja az örökbefogadást, de még meséket is költ a gyereknek arról, hogy hogyan született és milyen volt, amikor (a mostani) anyukája hasában növekedett. Fontos, hogy akkor se térjenek ki a kérdések elől, amikor a gyereket foglalkoztatni kezdi a születése, és erről a témáról faggatózik. Az örökbefogadást isel lehet úgy magyarázni a kisebbeknek, hogy megértsék – elmondhatják neki például, hogy őt egy másik anyuka hozta a világra, de mostani szülei nagyon vártak rá, és az első perctől kezdve annyira megszerették, hogy náluk lelt otthonra.

– Nagy törést okoz, ha valaki mégis úgy dönt, hogy akkor avatja be a gyereket ebbe a titokba, amikor nagykorúvá válik?

– Ez mindenképpen felkavaró élmény a gyereknek, már csak azért is, mert az örökbefogadás ténye mellett azzal is szembesülnie kell, hogy az elmúlt tizennyolc évben elhallgatták előle az igazságot. Minden bizonnyal végig tudatában volt annak, hogy valami nem stimmel a családban, s ez gyötrő kíváncsiságot és bűntudatot eredményezett, ami elkerülhető lett volna, ha a kezdetektől fogva tiszta lapokkal játszanak a felnőttek. Ennél már csak az lehet rosszabb, ha a gyerek nem a szüleitől tudja meg, hogy örökbe fogadták, hanem valamelyik szomszéd vagy családtag fecsegi ki a titkot.

– Az őszinteség tehát jelentősen csökkentheti annak az esélyét, hogy lelkileg sérüljön az örökbe fogadott gyerek?

– Az, hogy a szülők nem csinálnak titkot az adoptálás tényéből, sokat segít a gyereknek, tudni kell azonban, hogy az örökbefogadás szinte minden esetben okoz valamilyen lelki problémát az érintetteknek. Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy az örökbefogadás nem jó dolog, csak fontosnak tartom kihangsúlyozni, hogy nem teszi szebbé varázsütésre az életét annak a kisgyereknek, akiről lemondanak a szülei, vagy akit kiemelnek a bántó környezetből.
A kisbabák már a méhen belül megérzik az édesanyjuk lelki állapotát, és a stresszhormonok hozzájuk is eljutnak a méhlepényen keresztül. Az a várandós anya, aki olyan élethelyzetbe kerül, hogy le kell mondania a gyermekéről, egészen biztos, hogy sokat idegeskedik a szülés előtti hónapokban. Ezek a gyerekek tehát eleve úgy jönnek a világra, hogy óriási stresszhatásnak vannak kitéve, a születésük után pedig nagy veszteség éri őket, hiszen azonnal elszakítják őket attól az embertől, akivel a várandósság alatt együtt lélegeztek, és akinek hallották minden szívdobbanását.
Ráadásul az örökbefogadó szülők általában a legnagyobb igyekezetük és jószándékuk ellenére sincsenek úgy ráhangolódva a kisbaba érkezésére, mint az, aki kilenc hónapon át a szíve alatt hordta őt. Idővel természetesen ők is egy hullámhosszra kerülnek és összeszoknak az új családtaggal, ez azonban további nehézséget jelent a babáknak. Jól látszik tehát, hogy az örökbefogadott gyerekek jelentős hátránnyal indulnak neki az életnek, amit nem lenne szabad szem elől téveszteni a szülőknek. A szeretetteljes légkör szerencsére sokat javíthat a helyzeten, ennek ellenére az adoptált gyerekek körében gyakrabban fordul elő figyelem- és magatartászavar, depresszió és idegesség, valamint az öngyilkossági hajlam. Ha ehhez a nehéz kezdéshez még hozzájön a szülők titkolózása is az örökbefogadással kapcsolatban, csak tovább nő az a lelki teher, ami a gyerek vállát nyomja.

– Mi a helyzet azokkal a gyerekekkel, akik nem közvetlenül a születésük után kerülnek az örökbefogadó családhoz, hanem csak évekkel később?

– Ezt nagyban meghatározza az, hogy hol töltötte a gyerek ezeket az éveket. Ismerek egy konkrét esetet, amikor a gyerekek nagy szeretetben nevelkedtek az igazi szüleikkel, akik egy tragikus autóbalesetben életüket vesztették, így a kicsiket a nagybátyjuk vette magához. Ezeknek a gyerekeknek ,,csak” a szüleik halálát kellett feldolgozniuk, hiszen ideális körülmények között éltek, amíg meg nem történt ez a szörnyűség. Más a helyzet akkor, ha az adoptált gyerekek az első hat-nyolc évüket bántalmazó környezetben töltötték – ilyenkor a traumát nem is maga az örökbefogadás okozza, hanem az a rengeteg negatív élmény, amit kicsi koruktól kezdve kellett átélniük.

– Nem ritka, hogy annak a párnak, amelyik örökbe fogad, végül természetes úton is sikerül gyermeket vállalni. Lehet ilyen helyzetben egyformán szeretni a két kicsit?

– Természetesen lehet, ehhez azonban a szülőknek meg kell érteniük, hogy a szeretet jóval több, mint egy szívmelengető érzés: magába foglalja a nyitottságot, a megértést, az elfogadást és a támogatást, miközben érzelmileg táplálja a gyerekeket és összetartja a családot. Sok szülőnek nehézséget okozhat, hogy ily módon szeresse a gyerekeit, már csak azért is, mert szép számmal akadnak olyanok, akik még a saját gyermekeik felé sem képesek megfelelően kimutatni az érzéseiket.

Teljesen érthető, ha a szülőket semmihez sem fogható, különleges kötelék fűzi a vér szerinti gyerekükhöz, ennek ellenére nincs szó arról, hogy az örökbefogadott családtag kevésbé lenne fontos számukra, hiszen a valódi szeretet – ahogy az imént is említettem – többet jelent az ösztönös kötődésnél.

– Ön szerencsésnek tartja, ha az, akit örökbe fogadtak, felkutatja és találkozik a vér szerinti szüleivel?

– Igen, mindenképpen, ez a kapcsolatfelvétel ugyanis segíthet begyógyítani azt a sebet, amit az elhagyatottság érzése ejtett a gyerek lelkén. Fontos hangsúlyozni azonban, hogy ez csak akkor működhet, ha mindkét fél nyitott a találkozásra, és készen áll arra, hogy a másikat – a történtek ellenére – olyannak fogadja el, amilyen. Sok örökbefogadott gyermekben munkál az a mély kíváncsiság, amely arra ösztönzi őket, hogy visszatérjenek a gyökereikhez, ami egyáltalán nem jelenti azt, hogy hátat fordítanának az örökbefogadó szüleiknek. A vágy, hogy megismerjék a múltjukat, teljesen természetes, hiszen csak így teljesedhet ki a személyes történetük.