Soha nem féltem a repüléstől, ám amikor arra gondoltam, hogy hamarosan az 1 éves kisfiammal vágunk neki az útnak, hevesebben kezdett verni a szívem. El sem tudtam képzelni, hogyan boldogulok majd egyedül: babakocsival, kézipoggyásszal és rosszabb esetben sírással is. Végül minden simán ment, elmesélem, hogyan!

A repülőjegyet körülbelül két hónappal korábban megváltottam, Trevisoból utaztunk Budapestre, így bő egy órás repülésre számíthattunk. A gyerekek a Ryanairnél fixen 19€-ért utaznak, így Tomi jegye ezúttal többe került az enyémnél. Ez csak azért vicces, mert - mivel még 2 év alatti - az ölemben utazott, egy speciális babaöv segítségével rögzítve. Pár hétig nem is foglalkoztam az utazással, azonban ahogy közeledett a napja, úgy lett rajtam úrrá a pánik... Nem vagyok rá büszke, de még a Ryanair oldalán elérhető online chat-en is képes voltam hülye kérdésekkel nyaggatni az operátort, aki nyilván nem tudott használható választ adni arra, hogy mennyire segítőkészek az utaskísérők, ha babával utazom, vagy hogy mi lesz, ha a gyerek végig ordítja a repülőutat... 

Készülődés

Korábban sokszor megesett, hogy az indulás előtti estén, fél óra alatt pakoltam össze a bőröndömet, nos, ez gyerekkel elképzelhetetlen számomra. Jó pár nappal korábban elkezdtem "fejben csomagolni", és azon izgulni, hogy semmi fontos ne maradjon itthon... A kézipoggyászba a pénztárcámon és a telefonomon kívül semmi más nem került, ami az enyém lett volna (az arány természetesen a feladott poggyász esetében is hasonló), Tomi holmijaival telt meg: mesekönyvek, simogatós könyv, babakeksz, cumisüveg, plüsskutya, cumi, pótcumi, nedves törlőkendő, pelenka és puffadásig tömött babapénztárca került bele. Hogy ez mi is pontosan? Egy kiszuperált pénztárcámat teleraktam használaton kívüli kártyákkal, kemény papírból (pl. a tápszeresdobozból) vágott darabokkal, amiket Tomi nagy örömmel pakolhatott ki egyesével a pénztárcából. Miután kiürítette, visszapakoltam, és kezdődhetett előlről. Csaknem 20 percre lefoglaltam ezzel. FONTOS: ne tegyél a babapénztárcába olyan dokumentumokat, amiknek az elveszítése bonyodalmat okoz! 

Út a reptérre

Nekünk csaknem másfél órát kellett autózni a reptérre. Alapvetően is azt szerettem volna, ha alszik egy kicsit, amíg utazunk, szerencsére az indulás időpontja is nekem kedvezett, tízórai után vágtunk neki az útnak, így hamar álomba merült és csaknem végig aludt. Ezt azért tartottam fontosnak, mert így kisebb volt az esélye, hogy nyűgösködne a reptéren. Az ilyen vészhelyzetekben még sosem hagyott cserben a babahordozónk, amit picire hajtogatva be lehet csúsztatni a kézipoggyászba is. Ez - a nevével ellentétben - nem csak babák esetében lehet csodaszer, hanem totyogóknál is, akik szintén álomra hajthatják a fejüket az anyukájukhoz vagy az apukájukhoz simulva.  

Várakozás

Érkezés után az első dolgunk az volt, hogy feladjuk a poggyászt, szerencsére megúsztuk az idegőrlő sorban állást, ezért is megérte jóval korábban érkezni. Körbenéztünk kicsit a reptéren, majd Tomi megebédelt, és kényelmesen a biztonsági ellenőrzés felé vettük az irányt. Itt búcsúztunk el a férjemtől, aki nagy segítségemre volt - például vigyázott Tomira, amíg elmentem mosdóba - innen kezdődött tehát a java! Arra a szalagra, amin az átvilágításhoz utaznak a csomagok, a babakocsit nem kellett feltennem, viszont a gyereket ki kellett venni belőle, csak így lehetett áttolni a biztonsági kapun. Nagy megkönnyebbülés volt, amikor itt minden zökkenő nélkül átjutottunk, így kedvünkre mászkálhattunk a tranzitban. Most szóba sem jött, hogy végigszagoljam a kedvenc parfümjeimet vagy hogy kényelmesen kávézzak... Ehelyett előkerült a táskámból a simogatós könyv meg a keksz, ami viszonylag sok időre lecsillapította a kedélyeket. Úgy terveztem, hogy Tomi délutáni alvásához fogyasztott tápszerét még bekeverem, mielőtt a beszálláshoz készülődnénk. A kávézóban vettem egy üveg ásványvizet, és kértem némi forró vizet. Ezzel a két hozzávalóval könnyű volt elérni a megszokottnál valamivel melegebb hőmérsékletet, úgy kalkuláltam ugyanis, hogy épp kellemesre hűl, mire kényelmesen elhelyezkedünk a gépen és a felszálláson is túl vagyunk.

Beszállás

A jegyvásárlásnál nem járt automatikusan elsőbbségi beszállás a gyerekkel utazóknak, ezért - nagyon okosan - hozzáadtam ezt is az igénybe vett szolgáltatásokhoz. Ennek megfelelően a "priority" sorba állunk, ahonnan, még mielőtt megnézte volna a papírjainkat, majdnem kitessékelt az egyik reptéri alkalmazott, mert azt hitte, hogy csak a gyerek miatt álltam oda... Már a várakozásnál láttam, hogy időközben elkezdett szemerkélni az eső, aminek nem igazán örültem, hiszen szárazon sem egy nagy élmény úgy összehajtogatni a babakocsit (amit egészen a repülőig vihetsz magaddal) úgy, hogy közben fognod kell a gyereket, és a válladon lóg a kézipoggyász. Mindegy, ezen is gyorsan túlestünk, és elsők között szálltunk fel a gépre. Azt sem bánom, hogy plusz pénzt fizettem az előre kiválasztott ülésért, nem akartam a véletlenre bízni, hogy melyik helyet dobja nekünk a gép. Aki babával repül, az - a Ryanairnél legalábbis - csak az ablak mellett utazhat. Megmondom őszintén, ez először nagyon feszélyezett, attól tartottam ugyanis, hogy többször is fel kell majd állítanunk az egész sort, ha netán úgy alakul, hogy fel-alá kell sétálnunk a gépen a babanyugalom megőrzéséért. Én a repüléshez a második sort választottam, hogy közel legyünk az utaskísérőkhöz, ha segítségre lenne szükségünk. (Szerencsére nem volt, de a következő utazásunknál is ezt fogom választani.) 

Ajjaj, megint várakozás...

Abból a szitáló esőből, amit odakint láttunk a beszállás előtt, akkora zivatar kerekedett, hogy a többiek, akik elsőbbségi beszállás nélkül érkeztek a géphez, kivétel nélkül úgy néztek ki, mint akiket leöntöttek egy vödör vízzel... Oltári szerencsénk volt Tomikával, nem csak azért, mert a szó szoros értelmében véve szárazon megúsztuk az esőt, hanem azért is, mert végül csak egy szimpatikus asszonyság ült a mi sorunkban, a középső ülés üresen maradt, így nem éreztem magunkat annyira beszorítva az ablak mellé. Ez nem nyomott sokat a latban, amikor az utaskísérők bemondták, hogy ebben az ítéletidőben várnunk kell e felszállással, mert nem lenne biztonságos. Talán már jóval előbb meg kellett volna említenem, hogy a gép elején dolgozó két utaskísérő (ha jól emlékszem, Robi és Marina) hihetetlenül kedvesek voltak velünk, látták, hogy mennyire izgulok Tomi első repülése miatt, ezért megígérték, hogy odafigyelnek ránk. Ez nem csak üres beszéd volt, tényleg érdekelte őket a későbbiekben is, hogy minden rendben van-e. Nekem szükségem is volt erre, mert az eső csak nem akart alábbhagyni, mi meg már fél órája vesztegeltünk a gépen, és vészesen közeledett a reptéren bekevert tápszer elfogyasztásának ideje (amit jó esetben az alvás követ, aminek az én számításaim szerint épp a repüléssel kellett volna egybeesnie, csakhogy ezt a plusz 45 perccel nem kalkuláltam...)

A fellegekben

Senki sem tudta előre megmondani, hogy meddig kell még abban reménykednünk, hogy a zivatar továbbálljon, ezért én sem húztam tovább az időt a tápszerrel, megitattam Tomit, aki jó szokásához híven el is szenderedett. Hála az égnek időközben az eső is elállt, így felszálltunk, én - ha nem is túl kényelmesen, de - hátradőltem, és titkon reméltem, hogy a repülőn is édesdeden alszik majd Tomika, pont ahogy otthon szokott. Nos, ez a számításom sem jött be, körülbelül 25 perc után felébredt, így bőven volt még idő a földet érés előtt. Átlapozgattuk a mesekönyveket, ki-be pakoltunk a babapénztárcából, majd - szegény előttünk ülő bánatára - Tomi felfedezte, hogy az asztalkát ő is le- és fel tudja hajtani. Próbáltam vigyázni, hogy ezt ne nagy lendülettel tegye, de attól tartok, ezt nem sikerült teljesítenünk. Újra elővettem a mesekönyveket, kapott kekszet és próbálkoztam az ivással, de egy idő után zavarni kezdte, hogy be vagyunk szorítva egy viszonylag szűk helyre, és nyűglődni kezdett. Semmi nem volt már jó, úgy tűnt, hogy minden unalmas, amivel előrukkoltam... Nem maradt más hátra, mint hogy a kezébe adjam a telefonomat, amire még otthon telepítettem néhány gyerekbarát alkalmazást. Utálom, ha a gyerekek mobiloznak, de utolsó utáni eshetőségnek fenntartottam, és milyen jól tettem! Az utolsó 10 perc ennek köszönhetően csendben elrepült, bár jobban örültem volna, ha a képernyő helyett a mellettünk suhanó felhőket vagy az egyre inkább körvonalazódó házakat figyelte volna, de őt sajnos mindez még hidegen hagyja. 

A le- és kiszállás

Sokan rémisztgettek, hogy a leszállásnál Tomi sírni fog, de nálunk ez szerencsére elmaradt. Ha mégis így lett volna, cumival vagy vízzel teli cumisüveggel kínáltam volna, de úgy tűnik, ezúttal ő mit sem törődött a nyomáskülönbséggel. Így tehát a rettegett leszállás is simán ment, már csak a kiszállás volt hátra! Az utaskísérők közelsége mellett, a másik szempont, ami miatt a második sorban lévő ülésre esett a választásom, az volt, hogy a lehető leghamarabb elhagyhassuk a gépet. Budapesten szép idő fogadott bennünket, így nem kellett sokat várnunk arra, hogy kinyissák a repülő ajtaját, és kiszállhassunk. Amikor elköszöntünk az utaskísérőktől, megkérdezték, hogy tudnak-e valamiben segíteni. Meg tudtam oldani mindent egyedül, de úgy éreztem, hogy ha igent mondtam volna, akkor is örömmel segítettek volna. Nyilván ez a módja, mégis furcsálltam, hogy a babakocsinkat a lépcső mellett a földre hányták: a kinyitásával, főleg így, hogy még hajolgatni is kellett, többet bajlódtam gyerekkel és kézipoggyásszal a kezemben, mint az összecsukással még Trevisoban, de tényleg ez volt a legnagyobb nyűg az egész úton, ez pedig, lássuk be, semmiség ahhoz képest, amitől tartottam!