Már reggel, ébredés után éreztem, hogy Tominak hőemelkedése lehet, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, mert jókedvűen játszott és aktívan jött-ment a lakásban. Megtettük a szokásos reggeli sétánkat, hazafele egyértelműen a tudtomra adta, hogy a babahordozóba vágyik, s amikor igazán közel kerültünk egymáshoz, semmi kétség nem fért hozzá: ha nem is magas, de láza van. Ez önmagában még nem a világ vége, nálunk most mégis bonyodalmat okozott, olyannyira, hogy testközelből megtapasztaltuk, milyen, ha Olaszországban kerül az ember a sürgősségire.

Mivel a gyerekorvos és az oltások alkalmával a nővérkék is a lelkünkre kötötték, hogy ne kezdjünk azonnal lázat csillapítani, ha melegnek érezzük a gyereket, vártam a közbelépéssel. Szépen megebédelt, majd a megszokottnál körülbelül egy órával korábban álmosság tört rá, kis híján elaludt az etetőszékben. Ebben a hőségben bevett szokásunk, hogy kicsivel evés után, még a délutáni pihenő előtt vesz egy frissítő fürdőt. Erre is sort kerítettünk, majd szépen álomba merült. Amíg pihent, folyton körülötte sündörögtem, és fogdostam a homlokát, izgultam, nehogy nagyon lázas legyen, mert az ebben a melegben nyilván még vacakabb, mint máskor.

Szegény anyukám még mostanság is emlegeti, hogy milyen szörnyű perceket éltek át, amikor nekem lázgörcsöm volt, ezért bennem is ott motoszkált a félelem minden oltás után, hogy nehogy Tominál is előjöjjön. Betegség miatt még nem igazán volt lázas, de most úgy tűnt, nem aprózza el, a délutáni alvás után már 39 volt a hője, így nem tétlenkedtem tovább, kapott lázcsillapítót. Közben az apukája is elment dolgozni, így magunkra maradtunk, de ezt különösebben nem bántam, mert úgysem terveztünk semmit délutánra-estére, látva Tomi állapotát.

Máskor azonnal a dolgára siet, amint kipattan a szeme, most viszont fel sem kelt, csak bánatosan nézelődött. Mellékucorodtam és bíztam abban, hogy a gyógyszer hamarosan megteszi a hatását. Nem így lett, a láza töretlenül 39 fokos volt, az ereje pedig egyre inkább elhagyta. Egy idő után kiköltöztünk a nappaliba, a kanapéra fészkeltük be magunkat, mesét olvastam, időnként álomba merült, a teste pedig továbbra is ontotta a forróságot. Felhívtam a gyerekorvost, aki azt mondta, hogy folytassam a lázcsillapítást, holnap reggel pedig vigyük el hozzá Tomikát.

Ez egy kicsit megnyugtatott, de az aggasztott, hogy a láz nem tágít… Mivel épp a közelmúltban készítettem interjút egy remek magyar gyerekorvossal a lázról és a lázcsillapításról, beszélgettünk a lázgörcsről is, így volt némi információm a témával kapcsolatban. Egyszer csak azt vettem észre, hogy Tomi egy pontot bámul a plafonon, és hiába szólok hozzá, hajolok fölé, nem reagál… Felemeltem, és a teste olyan ernyedt volt, mint egy rongybabáé (valószínűleg elveszítette az eszméletét), majd egy szempillantás múlva először lassan remegni, azután rángatózni kezdett a kezemben a kisfiam. Ekkor tudatosult bennem, hogy bizony lázgörcse van. Bár a látvány és a tudat rendkívül ijesztő volt, próbáltam megőrizni a nyugalmamat. Figyeltem az órát – 21:01-et mutatott – mert tudtam, hogy a normál lefolyású lázgörcs magától elmúlik 3-5 percen belül.

Tomi szüntelenül rángatózott, fura hangok kíséretében vette a levegőt és a nyála is folyt, közben pedig végig egy pontra meredt a plafonon és továbbra sem reagált semmire, hiába beszéltem hozzá. Nagyjából 4-5 perc után a roham valóban továbbállt, a remegés és rángatózás abbamaradt, és a légzése is normalizálódott, s ami a legmegnyugtatóbb volt mind közül, hogy újra volt közöttünk szemkontaktus. Egy kicsit pihegett, majd hangos sírásba kezdett és hányt. Szemmel láthatóan megkönnyebbült és meg is nyugodott. Ezt tulajdonképpen jó jelnek vettem, hiszen megerősítette, hogy “visszatért”.

Azonnal hívtam a kórházat, ahol azt mondták, hogy ha az megnyugtat, vigyük be és mutassuk meg a kis beteget, aki időközben mély álomba zuhant. Riasztottam a férjemet, aki nagyjából egy óra múlva itthon is volt, addigra összekészültünk (persze nem kórházi bent-tartózkodásra, csak az indulásra). Már a telefonban elmondták, hogy ne a gyerekosztályon kezdjünk, hanem a sürgősségi betegfelvételre menjünk, ugyanis onnan fognak továbbküldeni a gyerekosztályra. Nagyon sokan várakoztak, amitől megrémültem, nem akartam órákig dekkolni a beteg gyerekkel a neonfényes teremben. Szerencsére tévedtem, mert erre nem volt semmi szükség: egy nagyon kedves mentős egy kis szobába vitt minket, ahol felvette az adatokat, részletesen kikérdezett, hogy mi történt, majd megmérte Tomi lázát (37.3) és telefonon odszólt a gyerekosztályra, hogy érkezünk.

Ahogy felértünk, egy ápolónő a folyosón várt ránk és bekísért az orvosi szobába, ahol az a doki fogadott, akivel telefonon beszéltem. Ő is feltett jó pár kérdést, majd megvizsgálta Tomikát és megállapította, hogy a torka be van gyulladva. Azt mondta, hogy nyugodjunk meg, a lázgörcs nagyon ijesztő, de szinte minden esetben teljesen ártalmatlan. A biztonság kedvéért vennének vért a gyerektől és bent tartanák megfigyelésre, más teendő – a lázcsillapításon kívül – nincs. Mi persze nem ellenkeztünk, bár nagyon hülyének éreztem magam, amiért még egy pelenkát és cumisüveget sem hoztam magammal…

A vérvétel egy ilyen kisgyereknél cseppet sem zökkenőmentes. Már ott kezdődött a “harc”, hogy Tomi hallani sem akart arról, hogy hanyatt fektessük, ezt csak úgy tudtuk kivitelezni, hogy lefogtuk. Emiatt borzasztó bűntudatom van még most is. Ezután elszorították a kis kezét egy gumiszalaggal, majd nekiálltak vénát keresni, ami a kapálózó gyereknél nem volt egyszerű. A doki tett egy próbát, majd még egyet és még egyet, láttam, ahogy a tűvel kotorászik a gyerek karjában, de egy csepp vér sem jött ki. Tomi közben ordított és én vele sírtam, a férjem elfordította a fejét, mert ő sem bírta nézni ezt az egészet. Miután nem jártak sikerrel, oldalt váltottunk, a másik karján kerestek vénát. A gyerekorvos bocsánatot kért Tomikától, amiért fájdalmat okozott neki, és ezúttal a nővérke próbált meg vért venni: neki hála az égnek elsőre sikerült, így gyorsan véget ért ez a megpróbáltatás. Ekkor már majdnem éjfél volt, azt mondták hogy egy, maximum két órán belül meglesz a vérvizsgálat eredménye.

Egy egyágyas babaszobában kapott ágyat Tomika, nekem pedig betoltak egy kényelmes bőrfotelt, aminek hátra lehetett hajtani a háttámláját, a lábrészét pedig fel tudtam emelni. Persze nem állt szándékomban aludni, de fél négy magasságában már nem bírtam tovább, és álomba merültem. Valószínűleg azért, mert Tomi édesdeden aludt, a nővérke óránként jött lázat mérni és mindent rendben talált, és időközben a laboreredmények is befutottak: minden tökéletes. Hajnalban egy kicsit újra felszökött a láza, így kapott lázcsillapító szirupot, ami gyorsan hatott.

Reggel vidáman ébredt, ahogy kinyitotta a szemét, már ágaskodott is, hogy tudtomra adja, ki akar mászni a kiságyból. Eleget tettem a kérésének, s ő máris mászkálni kezdett a szobában, aztán a folyosó felé vette az irányt. Gyorsan megtaláltuk a játszószobát, ahol örömteli pakolásba kezdett, aztán reggelire kapott egy kis joghurtot. A kórházban 3-as pelenka volt a legnagyobb, de be kellett érnünk ezzel, szerencsére nem bizonyult extrán kicsinek. Tomi tehát jól volt, mozgékony és láztalan, így egy gyors vizeletvizsgálatot követően (ami szintén negatív lett) hazaengedtek bennünket. Kaptunk egy kétoldalas leírást a lázgörcsről, néhány jótanácsot egy újabb roham esetére és egy receptet, amivel egy speciális görcsoldó gyógyszert válthattunk ki, amit 5 percnél tovább tartó lázgörcs esetén kell (vagyis remélem, hogy nem kell!) segítségül hívni.

Azt hittem, hogy ezzel ki is pipáltuk ezt a betegséget, ám ahogy hazaértünk, újra ment fel a láza… Éjszaka Whatsapp-on váltottam pár szót a gyerekorvosunkkal, aki így tudott a történtekről és megkért, hogy hívjam, amint van valami fejlemény. A reggelre megbeszélt találkát hétfőre halasztottuk, és abban maradtunk, hogy hétvégén is jelentkezem minden nap, hogy tudja, mi a helyzet Tomival.

A lázcsillapító nem bizonyult hatásosnak, megint elértük a 39 fokot, így telefonáltam a kórházba. Azt mondták, hogy adjak neki Nurofent (az erősebb, mint amivel eddig próbálkoztunk), és mindenképpen szóljak vissza, hogy bevált-e. Szerencsére hamar hatott, így Tomi jobban lett, de továbbra is ki volt ütve, fel sem kelt egész délután, és enni sem volt kedve. Aminek nagyon örültem, hogy legalább a vizet elfogadta, és az benne is maradt. Az egész hétvégénk a lázmérés és szükség esetén a lázcsillapítás jegyében telt, reggelente jól volt, aztán délutánra megint eluralkodott rajta a láz. Szombaton éjjel is szükség volt még egy adag gyógyszerre, vasárnap reggel így normál testhővel ébredt és úgy tűnt, újra a régi.

Már javában letelt a gyógyszer hatóideje, és végre nem lett újra lázas, így félszegen, de gyógyultnak nyilvánítottuk. A gyerekorvosunk is örömmel követte az eseményeket, de a biztonság kedvéért hétfőre megbeszéltünk egy találkozót. Jól is tettük, a felhőtlen vasárnap után ugyanis a kisfiam piros pöttyökkel kezdte a hetet… A doki megállapította, hogy a háromnapos láz nevű betegséghez van szerencsénk, aminek már az utolsó tüneteit produkálja Tomika, pár nap, és elmúlnak a pöttyök, nincs velük semmi teendő, mert nem fájnak, nem viszketnek és csúnyábbak sem lesznek. Pár napig még jobb, ha kisgyerekektől távol marad, aztán zöld utat kap, és újra barátkozhat. Ebben a – számunkra legalábbis – kalandos betegségben az a jó, hogy csak egyszer kapják el a gyerekek, nem lehet újra összeszedni a fertőzést.