Több mint egy év eltelt azóta, hogy Bitó Melinda hetekre kórházba került a kisfiával, Csabával, mégis tisztán emlékszik arra a rémületre, ami átitatta az otthonuktól távol töltött napokat, pedig az anyuka szerint nagyon kedvesen bántak velük. „A kisfiam a délutáni alvásból úgy ébredt, hogy kék és vörös foltok tarkították a lábát. Azonnal az ügyeletre mentünk, mert nagyon ijesztő volt a látvány, ő pedig fájlalta is a lábát. Ott felírtak egy kúpot és a lelkünkre kötötték, hogy ha újabb foltok jelennének meg, mindenképpen vigyük kórházba Csabát” - emlékszik vissza a történet kezdetére Melinda.

Hiába bíztak abban, hogy az orvosság segíteni fog, a kisfiú lábán sorra jöttek az elszíneződések, így habozás nélkül egy jól felszerelt megyei kórházba siettek. „Ott rögtön be is fektettek minket az osztályra, az orvosok ugyanis rögtön felismerték, hogy egy olyan vírussal van dolgunk, ami megtámadta a kisfiam érrendszerét. Nyugtatgattak, hogy nem lesz semmi baj, több ilyen esettel is találkoztak és a gyerekek meggyógyultak. Hogy segítsenek Csabinak, gyulladáscsökkentő gyógyszert adtak neki, úgy láttam, hogy ők is nagyon bíznak benne, hogy mielőbb hatni fog” - folytatja az anyuka, aki ekkor még nem sejtette, hogy milyen messze vannak még attól, hogy hazamehessenek.

A gyógyszer sajnos nem hatott, hiába próbálták 4-5 napon keresztül uralni a helyzetet, az cseppet sem javult, sőt romlott, a kisfiú testén addigra már mindenütt megjelentek a foltok. „Közben az én örökmozgó gyerekem csak feküdt, annyira fájt a lába, borzasztó volt így látni, nagyon aggódtam, amiért nem javult az állapota. Hogy enyhítsék a kínjait, kis adagban morfiumot kapott, ami szintén nagyon ijesztően hangzott. Ismét több napos várakozás következett, a remélt hatás azonban elmaradt. Azt hittem, hogy ezt már nem lehet fokozni, de tévedtem, Csabinak ugyanis bedagadtak az ujjai, a karja, vizesedni kezdett a szeme alatt... Nagyon féltem, annyira kiborultam, hogy kiabálni kezdtem a kezelőorvossal, nem értettem, hogy mire és meddig akarnak még várni” - meséli Melinda, aki egyébként igazán türelmes, ezen a ponton azonban teljesen tehetetlennek érezte magát és úrrá lett rajta a kétségbeesés.

„Majdnem két hét telt el, mire szóltak egy immunológusnak, aki nem sietett, még két napig várakoztatott bennünket. Minden percben imádkoztam, semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy a kisfiam újra jól legyen. A gyógyszer, amit ez az orvos javasolt, végre elkezdett hatni, halványodtak a foltok és Csabi is erősebb lett, újra tudott járni és játszani. A boldogság, amit akkor éreztem, leírhatatlan, végre megláttuk a fényt az alagút végén, felcsillant a remény, hogy a gyerekem tényleg meggyógyulhat” - emlékszik ma is kristálytisztán Melinda, aki nagyon hálás volt azoknak, akik a kórházban körülvették őket.

„A nővérek kivétel nélkül nagyon aranyosak voltak velünk, és az orvosoknak is sokat köszönhettem. Hiába akartam adni, egyikük sem fogadott el pénzt, az ápolónőknek adtunk egy-egy tábla csokit, aminek nagyon örültek. Összesen négy hetet töltöttünk kórházban, aminek minden pillanata nagyon nehéz volt. Nem csak a kisfiam miatt, hanem azért is, mert az akkor 10 éves nagylányom, Dorina mérhetetlenül hiányzott mindkettőnknek, hiába tudtam, hogy jó kezekben van. Egy napunk sem telt el látogatók nélkül, ami sokat segített abban, hogy kibírjuk, így én is tudtam egy kicsit beszélgetni és friss levegőt szívni. Úgy éreztem, hogy az utolsó hét telt el a leglassabban, szinte ólomlábakon járt az idő” - meséli az anyuka, aki egy örökkévalóságnak érezte azt a pár órát, amíg az utolsó laboreredményeket várták. Szerencsére az értékek jók lettek, így végre valahára hazamehettek.