Kégl Ágit VV Ágiként ismerte meg az ország, ő azonban többre vágyott a sokat emlegetett villalakó szerepnél, amit teljesen megértünk. Ha te is kíváncsi vagy arra, milyen messzire jutott azóta - a szó átvitt és szoros értelmében egyaránt - ez a beszélgetés és Ági első könyve is tetszeni fog!

Ági, akinek méltó helye van Menő mamik rovatunkban, 1981-ben született Székesfehérváron. A Szegedi Tudományegyetem magyar–kommunikáció szakán végzett 2008-ban. 2002-től bő egy évtizeden át dolgozott Magyarországon újságíróként, ez idő alatt számos nagy múltú lapban, többek közt a Nők Lapjában publikált, valamint PR-szakemberként és filmes fordítóként tevékenykedett. 2013-ban a brit Daily Express és Daily Star napilapoknál helyezkedett el, amelyeknek négy évig volt állandó munkatársa, miközben Magyarországon a wmn.hu állandó szerzőjeként is folyamatosan jelentek meg írásai, Londonból nemcsak a wmn.hu olvasóit, de más felületeket követőit is rendszeresen tudósít. Brit újságíró-diplomáját 2016-ban szerezte meg. 2018 óta marketingmenedzserként dolgozik egy amerikai világcég londoni központjában. Az Óriáskerék az első könyve.

„Halva születtem!” – vág a közepébe Ági, aki aztán csodálatos módon visszatért az életbe. Tegyük hozzá, nem utoljára. Az oxigénhiányos világrajövetel után, amikor szinte lemondtak róla, más megpróbáltatások is vártak rá később: iskolai bántalmazás, a Való Világ sajátos közege, melyben a résztvevők mintha kísérleti majmok lettek volna: hol éheztették őket, hol a teraszon kellett aludniuk a hidegben, hol egymásnak ugrasztották őket különféle feladatokkal. Ráadásul a műsor ismertsége jó darabig elkísérte, sőt akadályozta Ágit a későbbi érvényesülésben: mint egy rossz, rátapadt gúnyát, nem tudta levetni magáról a VV-szerepet. Újabb krízissel kellett szembenéznie, amikor saját születéséhez hasonlóan kisfia is oxigénhiánnyal érkezett a világra, melynek következtében sírós, fejfájós kisbabaként kezdte az életét, majd később ADHD-t diagnosztizáltak nála.

Az elé gördülő akadályok és a sors fricskái ellenére Ági a szépséget és az örömet is bőven megtapasztalhatta eddigi életútja során, és soha nem felejtett el hálás lenni: amikor balettot tanult, amikor gyerekszínésznek, rádiósnak, énekesnek vagy újságírónak készült, amikor találkozott a szerelemmel, és megérte, hogy anya legyen, vagy amikor belevágott nagy álma megvalósításába, hogy Londonba költözzön. A nehézségek után mindig igyekezett talpra állni, akár a piros keljfeljancsibábu, melyet egykor édesanyjától kapott ajándékba a nagy Való Világ-kalandhoz. 

Kégl Ágnes hatalmas utat járt be, míg megtalálta igazi önmagát és bátorságát, s ennek eredményeként ma már szilárd belső békével neveli egyedülálló anyaként ADHD-s gyermekét. Ez az állhatatosság pedig olyan erőt ad neki, hogy a COVID idején, a légi közelkedés szünetelésének hónapjaiban a legtermészetesebb vagánysággal fogta magát, és bepattant kis fekete Smartjába, hogy hazajöjjön fiával és kutyájával, átszelve egész Európát. 

A köteted különös memoár, mert bár rengeteg életrajzi elemet tartalmaz, nevezhetjük self-help, community help, woman to women kötetnek. Megjelennek benne a külföldre kiköltözők nehézségei, az egyedülálló anyaság, az ADHD-val élő gyermek felnevelése: számos olyan téma, amiben elmélyülve egyik nő segíthet a másiknak. Kiknek írtad a köteted?

Mindenek előtt leszögezném, hogy nem vagyok pszichológus, nem vagyok coach, csupán a történetemet mesélem el, azt viszont nagyon őszintén. A legjobb műfaji definíció ezért a könyvemre az „életregény” kifejezés lehet. Ha ez a hétköznapi, vívódásokkal teli kötet másokat is felemel, erőt ad nekik, annak persze örülök. Ajánlom tehát a könyvemet mindazoknak, akiket érdekel a történetem, akiket érdekel egy egyszerű fehárvári nő nem hétköznapi élete. Remélem, hasznos lesz az egyedülálló szülőknek, mindazoknak, akik kapcsolatban élnek, de néha meginognak, elbizonytalanodnak; mindazoknak, akik sokszor érzik magukat kívülállónak, holott másra sem vágynak, csak pozitív visszajelzésre; azoknak, akik szeretnék megvalósítani az álmaikat, teljes életet élni, de néha (vagy gyakran) kétségek gyötrik őket; akik megkérdőjelezték már saját belső erejüket; hiperaktív-figyelemzavaros gyerekek szüleinek, vagy olyan felnőtteknek, akik maguk ezzel a tünetegyüttessel küzdenek; akik valaha eljátszottak a külföldre költözés gondolatával, de nem merték meglépni, vagy éppen ebben a szakaszban vannak, és hasznukra válhat egy hasonló utat bejárt ember tapasztalata. Talán azoknak is hasznos lehet, akiknek  motivációra van szüksége, ami, úgy érzem, talán a legnagyobb hiánycikk jelenlegi világunkban.

Látszólag könnyen jött az életdbe a siker, a Való Világgal szinte azonnal országosan ismert lettél. A kötet mégis inkább arra fókuszál, milyen fentről lehullani, és onnan talpra állni. Mi a legfontosabb üzeneted azoknak, akik épp újrakezdik, és megráznák magukat egy erőpróba után? Akik nem hisznek magukban, vagy valamiért kívülállónak érzik magukat?

Azt tapasztaltam, hogy bár csodálatos dolog a belső béke és a nyugalmas periódusok megléte az életben, a nehéz tapasztalatok, időszakok azok, amelyek leginkabb formálnak, felnövesztenek bennünket. Nem szabad félnünk a nehézségektől, inkább ragadjuk meg két kézzel a kihívások adta lehetőségeket. Hogy aztán minden egyes megnyert csata után erősebben, kicsit más, teljesebb emberként tudjunk tovább haladni. Persze könnyebb ezt mondani, mint újra és újra megélni. De ha az ember már átment pár személyiségformáló életszakaszon, talán jobban meglátja a nehéz pillanatokban rejlő lehetőséget. 

Amennyi kihívással és küzdelemmel járt a londoni élet, annyi örömet is adott neked. Miben változtatta meg leginkább a gondolkodásodat az angliai kiköltözés?

Betekintést kaptam, mennyire másképp is működhet egy társadalom, milyen értékrenddel, szokásokkal, kultúrával, történelmi tudattal bírhat, és miféle problémákkal, kihívásokkal küzdhet. Felfedeztem, mennyi varázslatot rajt az angol főváros és a vidék. Ezeket soha nem fogom megunni – talán míg élek. Arra is hamar ráébredtem, hogy a személyiségemnek milyen meghatározó eleme a nyelv, amit használok. Hogy mennyire természetes az anyanyelv adta biztonság. És hogy az angol nyelvet használva szinte más ember vagyok, akinek a bőrében sokáig nem éreztem magam otthonosan – idővel persze ezt az új énemet is komfortosan „belaktam”. 

Nagy utat jártál be: egy székesfehérvári panel kilencedik emeletéről eljutottál London egyik üvegpalotájának kilencedik emeletére, majd onnan jelenlegi munkahelyedre, ahol megbecsülnek, remek vezetői állásod van. Mire vagy a legbüszkébb abból az útból, melyet életed óriáskerekén bejártál?

Kétségtelenül a kisfiamra. Arra, hogy egy nagyon szeretnivaló, okos, jó humorú, jó lelkű, jellemzően nyugodt kis pasi vált belőle. És hogy mindehhez egyedülálló anyaként meg tudtam teremteni az érzelmi, idővel pedig az anyagi biztonságot is. Sikerült lehetővé tennem számára, hogy első naptól az elfogadó brit iskolarendszerben tanuljon, ennek köszönhetően egy kíváncsi, nyitott, kiegyensúlyozott emberré válhasson. Soha semmi az életemben nem érhet fel azzal az érzéssel, mint amikor Áronra nézek, és ezeket a tulajdonságokat mind ebben a jóképű, értelmes kis srácban látom egyesülni. 

A fotókért és az interjúért köszönet a 21. század Kiadónak