Egy viccesnek szánt – ám igencsak valóságos – mondás szerint a gyerekneveléshez mindenki nagyon ért, amíg meg nem születik a sajátja. Kéretlen tanácsokat sosem osztogattam másoknak babatémában, viszont sok mindent elterveztem előre, mit hogyan csinálok majd, ha egy nap hozzánk is bekopog a gólya.

Mondanom sem kell, hogy ezeknek az elgondolásoknak a nagy részéről körülbelül egy hónap leforgása alatt kiderült, hogy használhatatlan, sőt arra is rá kellett döbbennem, hogy némelyik egyáltalán nem gyerek- és szülőbarát. Így sutba dobtam az elveket, és az eszem helyett a szívemre kezdtem hallgatni. Jóval ritkábban, mint az elején, de olykor még most is elbizonytalanodom, hogy nem lett volna-e jobb mégis az okosságokat követni, ha azonban ez a jövőben is megesne, újra felidézem magamban azt a sok értékes gondolatot, amit Dr. Máté Gábor kanadai orvos-író osztott meg velem, amikor arról kérdeztem, mennyit nyom a latban az egészséges egoizmus kialakulása során mindaz, ami a szülői házban történik.

Photo by Andriyko Podilnyk on Unsplash

- Ha úgy vesszük, minden baba egoistának születik, hiszen nem vágyik másra, csak arra, hogy a szülei – de leginkább az anyukája – az ő kívánságait teljesítse.

- Ez így van rendjén, hisz a lényeg éppen az, hogy a felnőttek kielégítsék a kisgyerek érzelmi szükségleteit – ha ez megtörténik, akkor az egészséges lelki fejlődésnek köszönhetően a kicsi a későbbiekben nem csak magára fog gondolni, hanem oda fog figyelni a többiekre is. Aki kisgyerekként megkapja érzelmileg mindazt, amire vágyik, abból olyan felnőtt lesz, aki nem hagyja figyelmen kívül a körülötte élők szükségleteit. Azok viszont, akiket kiskorukban érzelmileg elhanyagolnak, azt tanulják meg, hogy szükségleteiket csak küzdelmek árán elégíthetik ki, és minden esetben meg kell vívniuk a maguk harcát azért, hogy kellő figyelmet kapjanak. Számukra nem lesz olyan kézenfekvő, hogy a többiekre is tekintettel legyenek, mivel lelki fejlődésük során az egójuk nem kerül egyensúlyi állapotba, a külső szemlélők őket nevezik egoistának, mert úgy tűnik, hogy mindig a saját boldogulásukat tartják szem előtt, és mindent úgy alakítanak, ahogyan az ő érdekeik kívánják.

A háttérben azonban nem határtalan önzőség áll, hanem az, hogy úgy érzik, sosem tudnak elég jók lenni a környezetük számára ahhoz, hogy feltétel nélkül szeressék őket, és kérés nélkül megkapják mindazt, amire szükségük lenne. Akik kicsiként harmonikus érzelmi kapcsolatban álltak a szüleikkel, azok felnőttként is tudni fogják, hogy nem csak harcok árán vívhatják ki mások figyelmét és szeretetét. Az érzelmileg sivár környezetben nevelkedett gyerekek nagyobb korukban sokszor összekeverhetik a szükségleteiket a kívánságaikkal, és hajlamosak azt gondolni, hogy mindaz, amit kívánnak, számukra alapvető szükséglet, miközben a kettő között meglehetősen nagy a különbség. Az egoista személyiségűek emiatt megbántódnak vagy megharagszanak a világra, ha a dolgok mégsem úgy alakulnak, ahogyan ők azt jónak látják.

- Milyen szülői hibák vezethetnek az egoizmus ellentétjéhez, vagyis ahhoz, hogy a gyerek túlzottan visszahúzódó, a saját érdekeit mindig háttérbe szorító felnőtté válik?

- A legfontosabb, hogy ne használjuk a „szülői hiba” kifejezést, mert ezzel máris vádaskodunk, pedig egyik szülő sem szándékosan tesz rosszat a gyerekével. A szülők legtöbbször úgy bánnak a saját gyerekeikkel, ahogyan velük foglalkoztak kiskorukban, ezért pedig senkit sem szabad hibáztatni. De hogy a kérdésre válaszoljak: általában azok a gyerekek sem kapják meg a kellő figyelmet kisebb korukban, akikből aztán a saját érdekeiket háttérbe szorító felnőttek lesznek. Ők azzal próbálják meg elérni, hogy a környezetükben élők elfogadják és szeressék őket, hogy a saját szükségleteikről lemondanak, és kívánságaikat elnyomják magukban. Gyakran fordul ez elő olyan gyerekeknél, akiknek a szülei lelkileg vagy fizikailag betegesek, netán olyan testvérrel nevelkednek együtt, akinek tartós egészségi problémái vannak.

Ők ugyanis azt tanulják meg, hogy azzal tesznek a szüleik, és a környezetükben élők kedvére, ha visszahúzódnak, és a sok megoldandó feladat mellett nem hozakodnak elő még a saját igényeikkel is. Ezzel a stratégiával egyrészt könnyebben beilleszkedhettek az adott családi szituációba, másrészt megóvták magukat a sorozatos csalódástól és fájdalomtól, amit a visszautasítás miatt éltek volna át. Leegyszerűsítve úgy is mondhatjuk, hogy megfogalmazódott bennük az, hogy „mivel úgysem tudnátok teljesíteni, inkább nem is kérek semmit”.

- Mi a helyzet azokkal, akik a kelleténél nagyobb figyelmet fordítanak saját magukra?

- Az érem másik oldala, vagyis az egoista gondolkodásmód szintén egészségtelen. Azok, akik sokat kívánnak a világtól és maguktól, a külső szemlélők számára rendkívül sikeresnek tűnhetnek. Ha az akaratosságuk tehetséggel párosul, akkor valószínűleg sokra viszik és irigylésre méltó pozíciókban dolgoznak, a lelki életük azonban nem mindig ennyire csodálatos. A legtöbbször ugyanis úgy érzik, hogy nem kapnak eleget a világtól, ami miatt sokszor örök elégedetlenkedők. Emiatt könnyen előfordulhat, hogy kimerülésig hajszolják a sikert, így az ő esetükben gyakrabban alakulhatnak ki például a szív- és érrendszeri megbetegedések.

- Hogy látja, a mostani szülők már tudatosabban fordulnak a gyerekeik felé, vagy még mindig sokan gondolják úgy, hogy jó dolog sírni hagyni a babát, mert „attól erősödik a tüdeje”? És különben is – mondják sokan –, ha folyton fölvesszük, amikor potyognak a könnyei, akkor majd megszokja, és jól el lesz kapatva…

- Azok a szülők, akik a szívükre hallgatnak, és nem hagyják sírni a kisbabát, nagyon jól teszik, attól pedig nem kell tartaniuk, hogy a gyerekük majd húszévesen is azt várja el, hogy felvegyék őt, ha vígasztalásra vágyik. Amikor az emberek jobban odafigyeltek arra, amit az ösztöneik súgtak, nem volt kérdés számukra, hogy magukhoz öleljék a síró gyerekeket, később vált csak „divattá”, hogy ennek az ellenkezőjét tegyék.

Ma már szerencsére sok szülő felismerte, hogy mennyire rosszat tesz a gyerekével, ha nem veszi fel, amikor sírni kezd. Azok a gyerekek, akik nem kapják meg ezt a figyelmet a felnőttektől, azt rögzítik magukban, hogy nekik keményen meg kell küzdeniük a törődésért, és ez a jövőben az élet minden területén rányomja a bélyegét a viselkedésükre. Akik viszont kellő figyelemben részesülnek a kezdetektől fogva, tudni fogják, hogy mások szeretetét nem csak erőfeszítések árán érdemelhetik ki.

A gyerekek ösztönösen tudják, hogy ha egyedül érzik magukat, félnek vagy fájdalmak kínozzák őket, akkor azt sírással jelezhetik azoknak, akik a gondjukat viselik. De ha nem az történik, amire vágynak, azt tanulják meg, hogy az ő érzelmeik nem számítanak, és nincs értelme az ösztöneikre hallgatni. Ez azért is rossz, mert amikor majd ők válnak szülővé, ismét hajlamosak lesznek arra, hogy elnyomják az ösztöneiket, amik eredendően őket is arra bíztatnák, hogy emeljék fel a síró kisbabát. Akit viszont felvesznek, ha segítséget kér a szüleitől, azt a megerősítést kapja, hogy bízhat az ösztöneiben, mert ha így tesz, arra a körülötte élők helyesen reagálnak.

- Aki szülőként „menet közben” ébred rá arra, hogy – akaratlanul – rossz útra terelte a gyerekét, még visszafordíthatja?

- Azt gondolom, hogy tulajdonképpen soha nincs késő a változtatásra, de természetesen annál jobb, minél hamarabb kerül rá sor. Első lépésként azonban azt kell belátni, hogy a gyerek az elmúlt évek során sérülhetett, ami meghatározó a mostani viselkedésében, vagyis a szülő – a legnagyobb jószándék mellett is – hozzájárulhatott ahhoz, hogy a gyereke követelőző vagy épp túlzottan visszahúzódó legyen. Ugyanilyen fontos az is, hogy a szülő ne vegye személyes sértésnek a gyereke reakcióit, hiszen ő sem szándékosan, hanem sokkal inkább önvédelemből teszi mindezt.

Ahhoz, hogy helyrehozzák a korábbi botlásokat, a legjobb, ha még azelőtt elkezdik felépíteni a bizalmi kapcsolatot, mielőtt a gyerek maga kérné, mert akkor általában már nem hiteles a szülő részéről. Azokkal a gyerekekkel, akik a kezdeti időszakban hiányt szenvedtek az érzelmi gondoskodásban, a megszokottnál is türelmesebbnek kell lenni és elég időt kell adni a változásra.

Közben a szülőknek nem szabad magukat hibáztatni, hiszen manapság nincs könnyű dolguk: nem elég, hogy óriási stressz nehezedik rájuk, sokszor még rossz tanácsokat is kapnak a környezetükben élőktől. Az én tapasztalatom az, hogy amikor egy szülő tudatosan próbál változtatni a nézőpontján és a viselkedésén, megadva a gyerekének azt a szeretetet, amire mindig is vágyott, a dolgok meglepően gyorsan jóra tudnak fordulni.