A statisztikai adatok alapján szinte biztosan állíthatjuk, hogy minden óvodás csoportra és iskolai osztályra jut legalább egy viselkedészavaros, hiperaktív vagy koncentrációs nehézségekkel küzdő gyerek, aki sok "fejfájást" okozhat a környezetének.

A "rendes" gyerekek szülei előszeretettel mutogatnak a problémás gyerekre és a szüleire, úton-útfélen hallhatunk rémtörténetet az osztály "fekete bárányáráról", a másik oldal azonban legtöbbször akkor is hallgat, amikor beszélhetne. Ezek a gyerekek és szüleik hamar tudomásul veszik, hogy bélyegeket ragasztanak rájuk az osztálytársak, az osztálytársak szülei és sok esetben maguk a pedagógusok is, így gyorsan megtanulják azt is, hogy a legjobb az, ha megpróbálnak "láthatatlanok" maradni - a többség úgy is azt reméli, hogy egy napon megszabadul tőlük az iskola. Kertész Éva most 12 éves kisfia ADHD-s, aminek első jelei már az óvodában megmutatkoztak, így lassan kilenc éve része mindennapjainak az a gyomorszorító érzés, ami csak azoknak lehet ismerős, akik hozzá hasonló gyerekeket nevelnek.

Photo by Andrii Podilnyk on Unsplash

Mikor kezdted sejteni, hogy Dominik más, mint a többi gyerek?

Könnyen lehet, hogy túlzottan nagyot ugrok az időben, az igazság mégis az, hogy Domi már a hasamban is nagyon izgága volt, ami az ultrahangvizsgálatok alatt az orvosomnak is feltűnt. Tulajdonképpen csak viccesen jegyezte meg, én azonban egészen komolyan vettem, hogy nem lesz egyszerű az élet egy ilyen mozgékony gyerekkel. Kisbabaként is nagyon aktív és érdeklődő volt, nem csak nappal aludt keveset, hanem éjszaka is, 2 éves koráig egyszer sem aludtam négy óránál többet egyhuzamban.

Ahogy nőtt, úgy vált egyre élénkebbé, egy pillanatra sem állt meg, még álmában is sokat forgolódott. A veszélyérzet is hiányzott belőle, folyton figyelnünk kellett rá, nehogy baja essen, mert mindenhova szeretett volna felmászni vagy bebújni. 2.5 éves kora körül mondta azt a gyerekorvos, hogy szerinte Dominik hiperaktivitásra utaló tüneteket produkál, igaz, hozzátette azt is, hogy ennyi idősen nagyon korai lenne diagnózist felállítani, nekem mindenesetre elültette a bogarat a fülemben.

Gondolom nem volt könnyű ennek tudatában belevágni az óvodába sem.

Ne is mondd! Három nagyon kemény évnek néztünk elébe, mindennapossá váltak a büntetések, sokszor állították a sarokba, minden napra tartogatott valamilyen kellemetlen meglepetést az óvónőknek és a társainak. Meg persze nekem is: gyomorgörccsel mentem érte, mindig amiatt idegeskedtem, hogy mit mesélnek majd az óvónők. A fogadóórák is Dominik "bűnlajtstromáról" szóltak, és a szülői értekezleteken is gyakran téma volt a viselkedése - sosem mondták ki előttem, hogy róla van szó, de nem kellett nagy ész hozzá, hogy kitaláljam, kiről beszélnek.

Nagycsoportban egy pszichológus végzett különféle képességfelmérő teszteket a gyerekeken, Domi az ő rostáján is fennakadt. Saját magát többször is úgy rajzolta le, hogy ernyő nélkül, szomorúan áll a szakadó esőben, amiről a szakértő - helyesen - arra következtetett, hogy szorong és védtelennek, kiszolgáltatottnak érzi magát. Emiatt a pszichológus elkezdett vele foglalkozni, aminek tulajdonképpen hamar érezni lehetett a kedvező hatását.

Az iskolában jobbra fordultak a dolgok?

Az első osztály nagyon ígéretesen indult, Dominik nagyon lelkes volt az új környezetben, szerette a tanítónőket és örült az új osztálytársaknak. Persze eközben is nehezére esett egy helyben ülni, a feladatokra koncentrálni és betartani a szabályokat. Ekkor végezték el rajta először a hiperaktivitásra fényt derítő tesztet, aminek nyomán hivatalosan is ADHD-val diagnosztizálták, és további kontrollvizsgálatokat javasoltak.

Te hogy fogadtad a hírt?

Lehet, hogy most sokan bolondnak tartanak, de örömömben sírtam, amikor kiderült a kisfiamról, hogy ADHD-s: hatalmas megkönnyebbülést jelentett nekem, hogy a kisfiam nem neveletlen, ahogy a többi szülő tartotta róla - volt olyan is, aki egyenesen civilizlatlan ősembernek nevezte a viselkedése miatt -, és hogy nem én vagyok a világ legrosszabb anyukája. Ezután persze én is kétségbeestem és bennem is felmerült a "Miért pont mi?" nagy kérdése, ugyanakkor tudtam azt is, hogy a kesergéssel nem jutunk előbbre. Így, hogy volt a kezemben egy papír, végre tudtam, hogy mivel állunk szemben, és nagyszerű szakemberek siettek a segítségünkre.

Miért érezted magad rossz anyának?

Az óvódás- és iskolástársak, valamint a szüleik talán nem is sejtik, milyen mély sebeket ejtettek rajtunk egy-egy megjegyzésükkel, nézésükkel vagy tettükkel. Sokszor kibeszéltek minket a hátunk mögött, mindennek elhordták a kisfiamat és rajtam is sokat köszörülték a nyelvüket. Azt mondták, hogy képtelen vagyok megnevelni Domit, kész szerencse, hogy a férjemmel nem vállaltunk még egy gyereket, mert még ezt az egyet sem tudjuk rendre tanítani.

Gondolj bele, mit éreztem, amikor őt egyetlen születésnapi bulira sem hívták meg, és az ő zsúrjára sem akart 2-3 gyereknél több eljönni! Még az óvodában történt, hogy az egyik apuka több másik szülő és Dominik kis barátai előtt kijelentette, hogy a fiam neveletlen és elviselhetetlen - ez volt az a nap, amikor úgy éreztem, az lenne a legjobb, ha láthatatlanná válnék, és soha, egyikükkel sem kellene újra találkoznom. Ezt az érzést évekig nem tudtam kitörölni, végül már otthonról is félve léptem ki, rettegtem tőle, hogy összefutok egy másik szülővel bevásárlás közben, vagy munkába menet a buszon.

Hogyan élte meg mindezt Dominik?

Mire felállították a diagnózist, az önbizalma a nullával volt egyenlő, és eljutott arra a pontra, hogy meg sem próbált rendesen viselkedni: szép lassan minden sejtjébe beleivódott, hogy ő a "rossz és problémás gyerek", így egyszerűen nem találta a helyét a világban, ha nagy nehezen sikerült kilépnie ebből a szerepből.

Tényleg "vállalhatatlanul" viselkedett a kisfiad?

Amikor gyerekek között volt, mindig csinált valamit, amivel magára vonta mások figyelmét - persze akaratlanul, de mégis mindig így alakult. Nagyon érzékeny és impulzív volt mindig is, az érzelmeit csak nehezen tudja kordában tartani. Mostanra sokat javult a helyzet, de kisebb korában ő volt az, aki ellökte a többieket akkor is, ha az óvónők vagy a szülők árgus szemekkel figyelték. Mindent azonnal akart, ha valami eszébe jutott, azt rögtön meg akarta valósítani. Ez nem azonos a neveletlenséggel, tud udvariasan kérni és mindent meg is köszön, és több vizsgálat is megerősítette, hogy az átlagosnál magasabb IQ-val rendelkezik. Ennek köszönhetően nincs tele rossz jegyekkel az ellenőrzője, és tudja azt is, hogy ő "más", mint a többi gyerek, a mi hétköznapjaink tehát jóval küzdelmesebbek másokénál.

Az idő múlásával javulhat a helyzet?

Elvileg ahogy nőnek az ilyen zavarokkal küzdő gyerekek, enyhülnek a gondok, azonban nincs két egyforma eset, épp ezért általánosítani sem lehet. Dominik sokat változott az elmúlt években, de például a koncentrációs nehézsége a mai napig megvan. A leckeírás során több szünetet kell beiktatnunk, és sikerrel alkalmazunk olyan technikákat, amiket a pszichológusoktól tanultunk. Mindketten türelmesebbé váltunk, az ilyen gyerekek esetében kulcsfontosságú, hogy ne folyamatos büntetésekből és szidalmazásokból álljanak az együtt töltött órák. Megértem persze azokat a szülőket, akik ingerültek és dühösek, sem ők, sem a gyerekek nincsenek könnyű helyzetben, de nem szabad, hogy a gyerekeken csattanjon az ostor egy olyan dolog miatt, amiről nem tehetnek.

Mi segíthet a hozzátok hasonló családoknak?

Saját tapasztalatból mondom, hogy egyedül, szakmai segítség nélkül képtelenség ezzel megbirkózni, és a helyzet csak egyre romlik, ha nem merünk vagy nem akarunk a gyerekorvoshoz, pszichológushoz vagy pszichiáterhez fordulni. Rengeteg türelemre és elfogadásra van szükség, a szülők részéről nagyon lényeges az együttműködés, hiszen ők is sokat tehetnek azért, hogy a dolgok jól - vagy legalábbis jobban - alakuljanak. Tudom, hogy rettenetesen nehéz, de meg kell tanulni elengedni a külvilágból érkező, sokszor kegyetlen megjegyzéseket és kéretlen tanácsokat - ha tisztában vagyunk a problémával, tudjuk azt is, hogy hogyan oldhatjuk meg, és ezt kell szem előtt tartani, nem pedig az ítélkezők véleményét. Minden erőfeszítésnek meglesz az eredménye, csak időt kell adnunk a gyereknek és persze magunknak is!