Amikor szülőként abban bízunk, hogy gyermekünk valamilyen életterületen kiemelkedően teljesít, érdemes végiggondolnunk azt is, hogy minek örülnénk jobban: annak, ha tehetséges, vagy annak, ha boldog lenne? Mert a kettő nem mindig jár kéz a kézben…

– Bajban lennék, ha most el kellene döntenem, hogy Beethoven szeretnék-e lenni a maga mély depressziójával és hányatott sorsával, na meg a kétségkívül fantasztikus tehetségével, vagy inkább egy átlagember szerető családdal, viszonylag jó munkával és boldog pillanatokkal, vállalva annak a kockázatát, hogy a halálom után 5 évvel már senki nem emlékszik rám – morfondírozott a beszélgetésünk elején Dr. Máté Gábor, akinek gondolatai sokat segíthetnek minden szülőnek. A kanadai orvos író rögvest hozzátette azt is, hogy szerencsére nem mi döntjük el, vajon a tehetség isteni adományával jövünk-e a világra, az viszont már rajtunk múlik, hogy tudjuk-e kamatoztatni az adottságainkat, illetve hogy ebben tudunk-e segíteni a gyerekeinknek.

Fotó: innen

– Mit üzen azoknak a szülőknek, akik úgy gondolják, ezt a posztot akár át is ugorhatják, mert az ő gyerekük semmiben sem ügyesebb a többinél?

– Azt gondolom, hogy egyik szülőnek sem kellene aggódnia amiatt, hogy tehetséges-e a gyereke vagy sem, hiszen a legfontosabb az, hogy olyannak fogadja el, amilyen. Egyébként is igaz, hogy valamiben mindannyian tehetségesek vagyunk, csak épp eltérő mértékben. Ha a szülő úgy fogadja el a gyerekét, ahogy van, és nem várja el tőle, hogy nagyságrendekkel jobban teljesítsen, szebb, jobb vagy okosabb legyen, megalapozhatja számára a harmonikus gyerekkort. Az is sokat számít, ha támogatja őt abban, hogy kiteljesedhessen, függetlenül attól, hogy mekkora talentummal jött a világra.

Amikor a gyerekeket az útjukon terelgetjük, nem azt kell szem előtt tartanunk, hogyan lennénk mi a legbüszkébbek rájuk, hanem azt, hogyan tudnának ők a leginkább kibontakozni. Hibát követnek el azok a szülők, akik a saját szükségleteiket helyezik előtérbe, és nem a gyerekeik igényeire figyelnek. Ezt leginkább azoknak a felnőtteknek kellene megjegyezniük, akik valamiért nem tudták valóra váltani az álmaikat, és most a gyerekeiktől várják azt, hogy az ő korábbi vágyaik szerint éljenek.

– Mennyi idős korban körvonalazódhat a család számára, hogy egy-egy gyerek miben tehetséges?

– Erre nem lehet egyértelmű választ adni, hiszen a tehetség felszínre törését nagyban meghatározza például az, hogy milyen környezetben nőnek fel a gyerekek. Vannak olyan életterületek, amelyekkel kicsi korukban még nem találkoznak, így még a bennük rejlő talentum sem törhet utat magának. A jó íráskészségre, a rendkívüli tánctudásra, a kiemelkedő matematikai teljesítményre vagy például az ügyes számítógép-használatra valószínűleg csak a későbbi életkorokban derül fény.

Az én idősebb fiamról már 2-3 éves kora körül kiderült, hogy jó érzéke van a zenéhez, mert amikor gitáron játszottam neki, harmonikán csaknem visszaadta a hallott dallamot. Amikor erre felfigyeltem, én is elkövettem azt a hibát, hogy már-már erőszakosan terelgettem a zene irányába, így majdnem sikerült teljesen kedvét szegnem. Később aztán szerencsére jól alakultak a dolgok, és a zene a mai napig fontos szerepet játszik az életében – ez azonban nem az én unszolásomnak köszönhető…

Nyilvánvaló, hogy engem is a jó szándék vezérelt, hiszen azt szerettem volna, hogy minél sikeresebb legyen, ezzel azonban kis híján mindent tönkretettem. Ma már persze tudom, hogy minél jobban erőltetnek valamit a felnőttek, a gyerekek annál inkább ellenállnak, ezért az enyém semmiképpen sem követendő példa!

– Vagyis az erőltetés helyett szülőknek az a dolguk, hogy minél több lehetőséget kínáljanak a kicsiknek a kibontakozásra?

– Szerintem úgy helyes, ha hagyjuk, hogy a gyerekek belekóstoljanak a zenébe, a különböző sportágakba, a színjátszásba vagy a táncba, aztán maguk döntsenek arról, hogy melyikben lelik örömüket. A gyerekeket még nem a teljesítménykényszer hajtja, ők akkor boldogok igazán, ha játszhatnak. Ha hagyjuk őket szabadon játszani, azt is könnyebben kideríthetjük, mi érdekli őket, és mivel foglalkoznak szívesen. Ugyanakkor ügyeljünk arra, hogy a nagyobb gyerekek naptárját ne írjuk tele hétfőtől vasárnapig elfoglaltságokkal – hagyjunk nekik időt arra, hogy levegőhöz juthassanak, és olykor visszavonulhassanak!

"Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt sem, hogy általában minél tehetségesebb egy gyerek, annál nagyobb érzékenységgel is megáldja a sors – úgy is mondhatjuk, hogy a kiemelkedően teljesítő gyerekek 'többet éreznek' a társaiknál. Ez együtt jár azzal is, hogy könnyebben megbántódnak, mint mások, hiszen a lelki fájdalmat is erőteljesebben élik meg."  – Dr. Máté Gábor

– Az iskolában is gondot okozhat egy gyerek azzal, hogy a teljesítménye jóval túlszárnyalja a többiekét?

– A pedagógusok sokszor nincsenek tekintettel a tehetséggel párosuló érzékenységre, s ha nem elég tapintatosak, belegázolhatnak a gyerekek lelkébe. De azért sem kedvelik túlságosan a kiemelkedően teljesítő diákokat, mert kihívást jelentenek a számukra – az ebből adódó meg nem értés pedig további lelki sérülést eredményezhet.

Időnként azért előállhat az a szerencsés helyzet is, hogy a gyereket olyan elhivatott pedagógus veszi a védőszárnyai alá, akivel egy hullámhosszra kerül, és összehangoltan tudnak együttműködni. Talán mondanom sem kell, hogy minél inkább támogató és megértő a gyerek környezete, annál nagyobb a lehetőség arra, hogy a tehetsége érvényesüljön.

– Az osztálytársak részéről gyakran érheti támadás a gyereket az adottságai és az érzékenysége miatt?

– Mindenképpen, hiszen a többiek megérzik, ha valaki sérülékenyebb, és hajlamosak minden adandó alkalmat megragadni, hogy ezzel vissza is éljenek. Nem nézik jó szemmel, ha valaki a kiemelkedő teljesítményével kilóg az osztályátlagból – ezért büntetés jár. Vagyis egy kiváló adottságokkal rendelkező gyerekre komoly megpróbáltatások várhatnak, akár már kisiskolás korától kezdve.

– Hova vezethet, ha nem csak a pedagógusok és az osztálytársak, de még a szülők is rossz szemmel néznek a tehetséges gyerekre?

–Itt, Vancouverben minden évben rendeznek egy művészeti fesztivált, amelyre egyszer New Yorkból érkezett egy bohóc, hogy szórakoztassa a közönséget. Amikor színpadra lépett – a show kedvéért – könnyekben tört ki, és szipogva mesélte, hogy ő világ életében orvos szeretett volna lenni, de a szülei nem engedték: ők ragaszkodtak hozzá, hogy bohóc legyen. Sajnos a való életben is sok „bohócpályára kényszerített orvossal” találkozhatunk, pedig a gyerek számára az egyik legnagyobb fájdalmat azzal okozhatják a szülei, ha nem fogadják el olyannak, amilyen. Nem számít, hogy a felnőtteket a jóindulat, a féltés vagy épp a kiábrándultság vezérli-e, a saját akaratuk érvényesítésével ugyanúgy megsebzik a gyermeket. Tegyük a kezünket a szívünkre, és gondoljuk át, hogyan látnánk szívesebben a gyerekünket: egy kicsit éhes, de ambiciózus zenészként vagy boldogtalan jogászként?