Amíg birtokoljuk, hajlamosak vagyunk természetesnek venni a boldogságot, a szeretetet, a harmonikus környezetet, fájdalmas hiányukra akkor döbbenünk rá igazán, ha elveszítjük őket. A szürke hétköznapokon is erősen vágyódunk utánuk, ha nélkülöznünk kell, de karácsonykor és az új év kezdetén óhatatlanul fölerősödik bennünk az igény, hogy szeressünk és szeretve legyünk.

Dr. Bagdy Emőke a Menőke blognak arról beszélt, hogyan segíthetünk magunkon, ha nehéz periódusunkat éljük, és helyzetünket reménytelennek érezzük. A szakember szerint magunknak kell kezünkbe vennünk az irányítást, ha azt szeretnénk, hogy olyan új utak nyíljanak meg előttünk, amelyek az örömteli jövőbe vezetnek. 

Photo by Brooke Lark on Unsplash

Az ember alapvetően társas lény, ezért elégedettségének meghatározó része, hogy valakihez tartozzon. Mi a titka azoknak, akik társ nélkül is meg tudják őrizni a belső harmóniát?

Szerencsére rengeteg biztató példával találkoztam az utóbbi időben. Köztudott, hogy sokan élnek a négy fal között egyedül, társ nélkül, mégsem érzik magukat magányosnak. Ez különösen azokra az elváltakra igaz, akik kiléptek egy rosszul működő kapcsolatból, és önállóságukat jogilag is biztosították.

A pszichológia „van valakim”-effektusnak nevezi azt a helyzetet, amikor az életünknek része egy olyan, számunkra fontos személy, aki viszonozza érzelmeinket, törődésünket. Angyal András pszichológus „szükségeltségi szükségletként” definiálja, amikor mindenki mástól megkülönböztetve, fölcserélhetetlenül van ránk szüksége valakinek, ez a szükségeltségi szükséglet pedig jelentős életben tartó erő.

A lelki magány megoldásának első számú tétele, hogy legyen valakink, akinek szüksége van ránk. Szinte elképzelni sem tudjuk, mennyi erőt adunk a másiknak, ha elé állunk, és kimondjuk, hogy fontos nekünk, és már-már létezni sem tudnánk nélküle. Az idősek, ha tudják, hogy a családjuknak szüksége van rájuk, súlyos betegségekkel küzdve, ha kell, gyógyszerekkel talpon tartva magukat, képesek átlépni saját határaikat, és megtesznek mindent azért, hogy kiszolgálják a számukra fontos emberek szükségleteit. Az ilyen idősek – igazolt betegségeik ellenére – szubjektíven megítélve jobb egészségi állapotnak örvendenek, mint azok a náluk fiatalabbak, akiknek nincs kihez szólni. Ennek ismeretében óhatatlanul fölmerül az élet értelmének kérdése is, hiszen a magányában elmerülő, szomorú, netán depressziós ember könnyen szem elől téveszti, hogy milyen óriási erőt ad, ha tartozunk valahová.

De ez utóbbi sajnos nem adatik meg mindannyiunknak.

Ahhoz, hogy mások számára fontossá tegyük magunkat, ha úgy tetszik, mindannyiunknak meg kell dolgozni. Amikor nagyon szomorúak vagyunk, és elhagyatottnak érezzük magunkat, érdemes végiggondolni, mit segíthetünk mi a másik embernek, kire nyithatjuk rá mi az ajtót, hogy a hogyléte felől érdeklődjünk, és megkérdezzük, mire lenne szüksége. Súlyos magányunkat például azzal tudjuk föloldani, ha valaki olyannak nyújtunk segítő kezet, aki még nálunk is nehezebb helyzettel kénytelen megküzdeni.

Carl Gustav Jung azt írta, hogy a magány megoldásának kulcsa, ha azt tesszük másokkal, amire nekünk szükségünk lenne. Tegyük meg mi azt a másikért, ami nekünk örömet szerezne, tegyük meg felé az első lépést, szóljunk hozzá néhány jó szót, és tudassuk vele, hogy számíthat ránk a bajban. Keressük meg, ki az körülöttünk, aki épp arra vár, hogy valaki segítsen rajta! A magányt, a lélek dermedt csendjét, amikor nincs más hang, csak a rádió vagy a tévé, úgy léphetjük át, hogy kinyitjuk az életünket.

Még azokra is igaz ez, akik betegség vagy mozgásképtelenség következtében fizikailag nem tudják átlépni a küszöböt: építsék kapcsolataikat telefonon, interneten keresztül, hívjanak látogatókat magukhoz! Ahhoz azonban, hogy legyen kit invitálni, fontos, hogy előtte ápoljuk a kapcsolatainkat. Ha valakit rendre fölhívunk, érdeklődünk, mi újság vele, és a választ türelmesen végig is hallgatjuk, akkor akár tolószékben ülve is kisvártatva barátok udvara vesz körül. A befektetés mindenképp megtérül, mert a mi telefonunk is egyre gyakrabban csörren majd meg, hogy barátaink felőlünk kérdezzenek – az így kialakított kapcsolatrendszer pedig képes felülkerekedni a magány érzésén. Abban a pillanatban, hogy lépést teszünk egy hozzánk hasonló helyzetben lévő felé, a mi problémáink is könnyebben elviselhetővé válnak. Ahelyett tehát, hogy depresszióba süllyednénk, legyünk aktívak, és keressünk olyat, akinek segítségre van szüksége!

A magány föloldásán túl milyen jótékony hatása van annak, ha találunk valakit, aki szól hozzánk, s akihez mi is szólhatunk?

Hámori József akadémikustól hallottam, hogy a beszéd „agyfényesítő”, vagyis a másikkal folytatott kommunikáció olyan aktivitást igényel az idegrendszertől, ami az agysejteket frissen és éberen tartja. Amikor viszont nincs kiért gondolkodni, szellemi erőfeszítést tenni, mentális világunk is besötétedik, tudatunk egyre inkább beszűkül, és legrosszabb esetben végül már csak a sötétség marad. Jól látható, hogy biológiailag is komoly szükségünk van a társra.

Az úgynevezett prestancia-reakciót a szociálpszichológiában a negyvenes években írták le. Fölfedezték azt az érdekes, tapasztalatilag korábban már alátámasztott jelenséget, hogy amikor egyedül tartózkodunk egy helyiségben, az ajtónak háttal állva is megérezzük, ha valaki belép a szobába: erőt vesz rajtunk egy különös érzés, hogy nem vagyunk egyedül, s amint érzékeljük, hogy más is van mellettünk, egészen máshogy kezdünk viselkedni, gondolkodni és beszélni. Nem baj, ha a választott társunk nem válik életszövetségesünkké vagy nem élünk vele egy fedél alatt, abban viszont mindenképp segít, hogy kiépítsünk magunk körül egy társas mezőt, baráti kört, ami olyan szociális hálót alkot körülöttünk, amelyikben boldogan mozoghatunk, és amelyikben számon tartják, hogy vagyunk, miként alakulnak a dolgaink.

Egy idős asszony egyszer elmesélte, hogy teljesen egyedül van, és annyira hiányzik neki a beszélgetés, hogy hosszan társalog húsz éve halott férjével. Még azzal sem törődött, hogy voltak, akik ezért bolondnak nézték: számára örömet okozott, hogy talált valakit, aki mindig kész volt arra, hogy meghallgassa. A beszélgetés, még akkor is, ha fiktív vagy képzelt lénnyel történik, többet ér, mint elmerülni a magány, a társtalanság sötét gödrében.

­ Hogyan segíthet a spirituális világ a nehéz időszakokban?

A vallásos ember a megmondhatója, hogy sosem érzi magát magányosnak. Társa a mérhetetlen megtartó erővel rendelkező isteni jelenlét, transzperszonális-spirituális világ, amely lehetővé teszi, hogy imáiban istennel társalogjon, és azoknak az erőknek a segítségét kérje, melyekben mélyen hisz. Egy Deals nevű amerikai pszichológus készített egy olyan, piramishoz hasonló modellt, amelyben sorba vette az élet erőben és egészségben tartó tényezőit. Ennek csúcsán a hit, a meggyőződés (belief), a vélekedés áll, amely meghatározza az identitásunkat, a helyünket a világban és az életfeladatunkat. Akiknek van miben hinni, azok kiegyensúlyozottak, nyugodtak, jobban viselik az élet terheit, tehát sok tekintetben egészségesebbek, mint azok, akiknek nincs reménység a szívükben.

Amikor már nincs kiért, miért mozdulni, berozsdásodnak az ízületek, és a fájdalom veszi át az irányítást a test fölött. Afölött az engedelmes szolga fölött, ami képes összeszedni magát, és új erőre kapni, ha a szellemi szférából egyszer csak azt az üzenetet kapja, hogy mégis van értelme az életnek. A hit hatalma óriási a fizikai gyöngeségek fölött: amikor valaki nagyon súlyos állapotba kerülve érzi, hogy hamarosan elmegy ebből a világból, de valakitől még szeretne elköszönni, minden erejét összeszedve képes megvárni őt, és csak a búcsút követően, megnyugodva hunyja be a szemét, hogy átlépjen a másik valóságba.

Ha valamilyen veszteség ér, keressünk valamilyen örömforrást az életben, hogy ellensúlyozzuk a fájdalmas élményeket. Nem könnyű, de másképp tényleg nem megy: fölül kell emelkednünk a rossz emlékeken, és vissza kell találnunk az emberi világ felé, mind fizikai, mind szellemi értelemben. Ha úgy érezzük, hogy már nem tudunk honnan erőt meríteni, még mindig továbbléphetünk, és fogódzót kereshetünk abban a magasabb spirituális világban, amely fölemel, kiemel és átsegít abba a másik valóságba, ahol az élet folytatódik – csak ilyen reménységgel érdemes élni.