Amikor kicsi voltam, rettegtem attól, hogy a fürdővízzel együtt lefolyok, amikor anyukám kihúzza a dugót a kádból. Sok felnőttel ellentétben a szüleim komolyan vették az aggodalmamat, és mindent megtettek azért, hogy eloszlassák a félelmemet, pedig akár ki is nevethettek volna, és elintézhették volna annyival, hogy “ugyan már kislányom, hogy félhetsz ilyen butaságtól?!”

Ahogy azt Győri Ildikó pszichológus a Menőke blognak elmondta, néhány szülő csak legyint, vagy rosszabb esetben ki is gúnyolja a gyerekek ijesztő “agyszüleményeit”, amelyek a kicsik számára valóban félelmetesek, hiába tűnnek banálisnak a felnőttek számára.

Photo by Caleb Woods on Unsplash

- Elképzelhetőnek tartja, hogy a babák már az anyukájuk hasában is éreznek félelmet?

- Ahogy a babavárás során fogyasztatott alkoholból és az elszívott cigarettából káros anyagok jutnak a kicsihez, úgy impulzusok formájában az anyuka érzelmei is elérhetik a babát. Nem véletlen, hogy sok kismama szentel időt arra, hogy befelé figyeljen, vagy csendes környezetben, nyugodt körülmények között klasszikus zenét hallgattasson a babájával.

- Mikor alakulnak ki a gyerekek igazi, saját félelmei, amelyek nem az anyukájuk érzelmi állapotától függenek?

- Az úgynevezett szeparációs szorongás kialakulása körülbelül nyolc hónapos korra tehető, ilyenkor a gyerekek nagyon meg tudnak ijedni, ha a mamájuk – vagy az a személy, aki nap mint nap gondjukat viseli – kikerül a látóterükből, aminek keserves sírással adnak hangot. Ilyenkor tulajdonképpen attól tartanak, hogy a szeretett személy magukra hagyja őket, és nem jön vissza hozzájuk, pedig nagy szükségük van rá, hiszen még nem ismerik jól az őket körülvevő világot, amiben az anyukájuk jelenti a biztos pontot.

Ebben a korban a kicsiknek még nincs időérzékük, ezért ugyanolyan ijesztő számukra, ha az anyukájuk elugrik meginni egy kávét, mintha egy egynapos munkahelyi elfoglaltságnak tenne eleget. A legrémisztőbb számukra a bizonytalanság, hiszen amíg nem győződnek meg róla a saját szemükkel, nem tudják, hogy visszajön-e hozzájuk az, akit annyira várnak. A szeparációs szorongás miatt fordulhat elő az is, hogy a gyerekek “kikészülnek”, ha például a bölcsis csoportba új gondozónő érkezik, és elmegy az, akihez már kötődni kezdtek.

- Melyik a következő “félelmetes kihívás”, ami nehezebbé teheti a gyerekek és az együttérző szülők mindenapjait?

- Valamivel később megjelenhet a sötétségtől való félelem, ami megzavarhatja az esti alvás korábban olajozottan működő menetrendjét. Ilyenkor egyébként a kicsik nem csak magától a sötétségtől tartanak, hanem az elalvás folyamatát is ijesztőnek élik meg. Két éves koruk körül a gyerekek rádöbbennek arra, hogy a világ milyen hatalmas, és az a szelete, amit mi kontroll alatt tudunk tartani, mennyire picike. Ez a felismerés, illetve azok a dolgok, amiket nem tudnak az ellenőrzésük alatt tartani, félelmet válthatnak ki. Ebben az időszakban válhat különösen fontossá számukra egy-egy plüssmaci vagy alvóállatka, ami biztonságot jelenthet a számukra akkor is, amikor valamitől félnek. Ezek a kabalaállatkák fél-egy éves korától kezdve egészen öt-hat éves koráig fontos szerepet játszhatnak a gyerekek életében, végigkísérve őket a világ felfedezésében. Ha tudjuk, hogy melyik az a játék, amelyikhez a gyerekünk a leginkább ragaszkodik, jól tesszük, ha még egyet beszerzünk amolyan “vésztartaléknak”, ha ugyanis elveszik ez a biztonságot nyújtó figura, azt a kicsik komoly veszteségként élik meg.

- Szintén gyakori, hogy a gyerekek szörnyektől vagy filmbeli gonosz lényektől félnek. Hogyan segíthetünk nekik, hogy ezen felülkerekedjenek?

- A megelőzés szerintem ezen a téren is nagyon fontos: sok szülő rendkívül büszke arra, hogy a két-három éves gyereke magabiztosan navigál a nagy internetes videómegosztó oldalakon, ahol bizony olyan dolgokat is letölthetnek, amikre még egyáltalán nincsenek felkészülve. Mindenképpen oda kell figyelni arra, hogy milyen tartalmakat nézegetnek, hiszen sokszor még egy ártalmatlannak tűnő videoklipben is láthatnak olyan jeleneteket, amik félelmet váltanak ki belőlük.

A kicsiket akár még a nekik szánt mesékben felbukkanó elemek is megrémiszthetik, az én kisfiam például nagyon szeretett nézni egy tűzoltós mesét, aminek az egyik epizódjában felgyulladt egy lakás. Ez annyira megijesztette őt, hogy még karácsony este is tiltakozott az ellen, hogy gyertyát gyújtsunk, mert rettegett attól, hogy nálunk is tűz üt ki.

Amikor észrevesszük, hogy a gyerekünk félni kezd valamitől, vegyük komolyan az érzéseit, és ne azzal próbáljuk megoldani a helyzetet, hogy azt mondjuk neki: “de hát ez csak mese!” A félelem blokkolja az agyban a frontális lebenyt, ez az a terület, ahol a beszédközpont is található, ezért van az, hogy a gyerekek nem mindig tudják szavakba önteni, hogy pontosan mi ijeszti meg őket. Ilyenkor jó megoldás lehet, ha arra kérjük, hogy egy tízes skálán pontozza, hogy mennyire fél – a kisebbek, akik még nem járatosak a számok világában, akár az ujjaikat használva is megmutathatják a félelmük mértékét.

Következő lépésként kérdezzük meg, hogy mit tehetünk azért, hogy csökkentsük a félelem mértékét, vagy kisebb gyerekektől azt, hogy hogyan zavarhatnánk el a félelem-manókat. Azok a gyerekek, akik attól  élnek, hogy a sötétben szörnyek bújnak elő a szekrényből, lehet, hogy csak azt szeretnék, hogy égve hagyjunk egy kislámpát éjszakára. A gyerekek ennél kevésbé logikus megoldásokat is javasolhatnak – például hogy tegyünk egy piros párnát az ágy végébe vagy rejtsünk egy papírkardot a párnája alá – amiket mindenképpen érdemes megvalósítanunk, még akkor is, ha azzal “belerondítanak” az otthonunk összképébe.

- Ha nem tudja konkrétan megmondani, hogy mitől fél, segíthet az is, ha arra kérjük, hogy rajzolja le a félelme tárgyát?

- Igen, ez is hatékony megoldás lehet. Ha megszületik a rajz, nevezzünk ki egy borítékot félelem-borítéknak, és tegyük bele a képet. Ezután a gyerekkel közösen keressük meg azt a helyet, ahova eldughatjuk a félelem-borítékot, így is esélyt adva arra, hogy száműzzük az életéből az ijesztő dolgokat. Arra figyeljünk oda, hogy lehetőleg ne a gyerekszobában legyen ez a rejtekhely, mert akkor újra félni kezdhet, amikor egyedül marad, például elalvás előtt.

Az is lényeges, hogy ne javítsunk bele a gyerek rajzába. Akármilyen krikszkrakszot vet papírra, fogadjuk el azt annak, aminek nevezi, hiszen ezúttal nem azon van a hangsúly, hogy minél szebb munka kerüljön ki a kezei közül. Hagyjuk, hogy megalkossa az ő szimbólumát, mert így nagyobb az esély arra, hogy sikerül feloldania a félelmét.

Amikor megosztják velünk, hogy azért érzik magukat rosszul, mert az óvodában vagy az iskolában bántják, csúfolják őket, akkor ne az legyen a válaszunk, hogy “ne is törődj vele, engem is piszkáltak annak idején, mégis felnőttem”, hanem inkább biztosítsuk arról, hogy számíthatnak ránk és kiállunk mellettük. Elejét vehetjük a kamaszok körében egyre gyakoribb iskolai bántalmazásnak és kiközösítésnek, ha a gyerekeknek már kicsi korukban megtanítjuk, hogy nem kell mindenkinek megfelelni, és csak azoknak a véleménye számít, akik fontosak, illetve akik kedvesek velük. Ha ezt sikerül elsajátítaniuk, nagy valószínűséggel nem tudják belerángatni őket az áldozat szerepébe, és leperegnek róluk a bántó szavak. A sikertelen próbálkozásokat követően, látva, hogy nem veszik magukra a sértegetéseket, békén fogják hagyni őket a többiek.

Ez persze jó útravaló a gyerekeknek akkor is, ha nem kerülnek mások célkeresztjébe, hiszen ahogy nőnek, egyre több emberrel kerülnek kapcsolatba, egyre több visszajelzést kapnak a külvilágból, egyáltalán nem mindegy azonban, hogy ezek közül tudnak-e szelektálni és csak azokra figyelni, amelyek valóban lényegesek.