Olvastam egyszer egy mesét egy elefántról, akit kiskorában kikötöttek egy karóhoz. Mivel rosszul érezte magát, próbált szabadulni, de hiába rángatta jobbra majd balra a kötelet, nem járt sikerrel. Ráadásul a gazdája is folyton megbüntette, amikor ellenkezett, így szép lassan beletörődött a helyzetébe, és elhitte, hogy képtelen elmozdítani a karót a helyéről.

Hosszú éveken keresztül élt láncra verve, mígnem egy napon új elefántok érkeztek a környékre. Csodálkozva nézték raboskodó társukat, akinek addigra már eszébe sem jutott, hogy megszabaduljon a köteléktől. Az egyik elefánt meg is kérdezte tőle, miért hagyja, hogy rabságban tartsák, és miért nem indul el, hogy felfedezze a világot. Azért – válaszolta a kikötött elefánt – mert a gazdám nagyon erős karót vert le a földbe, és a kötél, amivel ahhoz kötözött, még annál is erősebb, én pedig kicsi vagyok és gyönge, felesleges lenne minden próbálkozás. A másik elefánt végül meggyőzte, hogy legalább egyszer rántson egy nagyot a kötélen: a karó abban a pillanatban kiemelkedett a földből, az elefánt pedig kiszabadult. Baktay Miklós pszichológus arról beszélt a Menőke blognak, hogy szülőként hogyan segíthetjük (vagy épp nehezíthetjük) a gyerekek szárnypróbálgatását.

Photo by Janko Ferlič on Unsplash

- Sokszor hallhatjuk a felnőtteket arra panaszkodni, hogy a gyereküket a világon semmi nem érdekli, csak a tablet, a telefon és olykor az öltözködés. Szakemberként hogy látja, tényleg előfordulhat, hogy egy gyerekből teljes mértékben hiányzik az ambíció?

- Mindez szerencsére csak nézőpont kérdése. Biztos mindannyian néztünk már olyan izgalmas filmet, amiben épp egy meredek sziklán próbálnak feljutni a hegymászók, de egy szerencsétlen pillanatban bomlani kezd a kötél, ami minden egyes másodperccel egyre bizonytalanabbul tartja a szereplőket. A forgatáson ilyenkor külön kamerát állítanak be azért, hogy a többi fontos és látványosabb esemény mellett ezt a jelentéktelennek tűnő, ám annál meghatározóbb mozzanatot rögzítse. Amikor a film elkészül és mi elmegyünk a moziba, az alkotók kiemelik számunkra ezeket a lényeges pillanatokat, amiket magunktól nem biztos, hogy észrevennénk. A hétköznapokban, amikor különféle konfliktusokat kell megoldanunk és döntéseket hozunk, nekünk magunknak kell a lényeges dolgokra fókuszálni a „kameránkat”. Annak a gyereknek, akit „a világon semmi sem érdekel” a szülei nagy valószínűséggel jóval kevesebb „kameraállásból” követik az eseményeket, mint ahogyan azt a történet megkívánná.

Ha nagyobb figyelemmel és több nézőpontból közelítenének a gyerek felé, minden bizonnyal meglátnák a folyamatosan változó mozzanatok mögött azt a struktúrát, melynek mentén érdemes lenne haladni, és amire eredményesen építkezhetnének. Tehát senki sem születik ambíció nélkül, a kérdés csak az, hogy a környezet felismeri és támogatja-e a bennünk rejlő képességeket. Minden kisgyerekben hatalmas vágy él a fejlődésre, a tanulásra, a világ megismerésére, és a maguk módján meg is tesznek mindent azért, hogy ezeket megvalósítsák. Abban, hogy milyen irányban haladnak, nagyon fontos a szülők, a környezet szerepe.

A mi lányunk, Lili hamarabb tudott létrán mászni, mint járni, amiben tulajdonképpen nincs is semmi rendkívüli (hiszen a létrán kapaszkodva könnyebb haladni, mint két lábra állva egyensúlyozni), ha csak az nem, hogy megengedtük neki, hogy a létrán „gyakoroljon”. Miután kellő ügyességre tett szert, a járásban igyekezett minél gyorsabban haladni, most pedig, hogy ezt a „küldetést” tökéletesen teljesítette, görkorcsolyázni tanul. Az ambíció a gyerekek számára is azt jelenti, hogy kihozzák magukból a legtöbbet, és egyre szélesebbre tágítsák a lehetőségeik határát. Annak ellenére, hogy Lili olykor esik-kel lábán a görkorcsolyával, mindig megdicsérjük, hogy milyen jó a mozgása, sőt, még azt is mondjuk, hogy milyen ügyesen esett el. Ez a támogató hozzáállás nagyon sokat segít a kicsiknek abban, hogy mind messzebbre merészkedjenek, és minél több helyzetben kipróbálják magukat. 

- Azzal, hogy még az esést is megdicsérik, erősítik a kislányukban az ambíciót?

- A gyerekekben mindenképpen ösztönösen él a törekvés, hogy megismerjék a saját határaikat, felnőtt korukra azonban sokaknak megtanítják, hogy ezt nem szabad, mert „veszélyes”, és jobb, ha beérik kevesebbel. Szülőként nekünk is rossz látni, hogy Lili megüti magát, amikor elesik, a dicsérettel azonban egészen más hangulatot teremtünk a próbálkozásaihoz, mintha kétségbeesetten odaszaladnánk, és azt mondanánk, hogy többé sose vegye fel a görkorcsolyát, mert még a végén összetöri magát.

Az ambíció alapja tehát a határ-tágítás, szülőként pedig az a feladatunk, hogy a határokat abban az irányban toljuk egyre távolabbra, amerre azt valóban érdemes. Első hallásra talán furcsa, de több gyereknek például az az ambíciója, hogy a szüleit „maga alá gyűrje”, és uralkodjon felettük. Azzal nincs baj, ha egy kicsi ezt megpróbálja, az azonban komoly problémákhoz vezet, ha a szülő hagyja, hogy ezt végre is hajtsa. Ilyenkor a hisztik egyre erőteljesebbé válnak, és a gyerekek mind messzebb próbálnak elmenni a szülőknél. Ebben a helyzetben a szülők sokszor inkább rábólintanak a gyerekek követeléseire, akik aztán ki is harcolják az ígéretek megvalósítását. Ráadásul a gyerekek következetesen számon tartják azokat az elejtett félmondatokat, amiket valószínűleg csak azért mondtak nekik a szülők, hogy végre nyugodtan beszélgethessenek a vendégekkel vagy zavargás nélkül foglalkozhassanak a munkájukkal.

- Vagyis jobb kétszer is meggondolnunk, hogy mit mondunk a gyerekeknek?

- Mindenképpen, hiszen a kicsik számára nagyon fontosak a szülőktől érkező visszajelzések és megerősítések. Lényeges továbbá, hogy nem csak szavakkal, de tettekkel is üzeneteket küldünk a gyerekeknek, akik a felnőttektől látott viselkedésmintát előszeretettel másolják. Az ambíció tekintetében azonban a kortársaktól érkező jelzések is nagyon fontosak: ha egy gyerek látja, hogy a másik milyen ügyesen gördeszkázik, úszik, lovagol stb., az komoly motivációt ébreszt benne, hogy ő is legalább olyan remekül teljesítsen. A gyerekek már két éves korukban képesek arra, hogy felmérjék, ki jobb náluk és kinél jobbak ők. A kortárs-közösségek – mint amilyen a bölcsőde és az óvoda –, épp ezért nagyban segítik a gyerekek szocializálódását, az evési szokások elsajátítását, a szobatisztaság kialakítását vagy például a napirend rögzülését.

A mindannyiunkban ott élő természetes ösztön, amit ambícióvá lehet alakítani, az a határok kitágítása, függetlenül attól, hogy milyen életterületen szeretnénk kiemelkedőt nyújtani. Ez vonatkozhat mozgásra, okosságra, kézügyességre, művészeti ágakra és a sort még hosszan folytathatnánk. Amikor úgy ítéljük meg, hogy a gyerekünk számára helyes az út, amin elindult, akkor mindenképpen biztassuk és támogassuk, hogy tovább bontogathassa a szárnyait. Mindig tartsuk szem előtt, hogy ahogy a túlzott kritika, úgy a túlzott dicséret sem helyes, mert később sérüléseket okozhat a személyiségben.

A vágyak megvalósítása és a határvonalak érintése azonban nem csak a szülőktől, hanem a gyerekektől is nagy figyelmet követel, hiszen aki folyton a lehetőségeit tágítja, gyakorlatilag a szakadék szélén táncol. Tudvalevő, hogy aki görkorcsolyát húz a lábára vagy biciklire ül, az a kezdeti időszakban biztos, hogy el fog esni, ahhoz azonban, hogy fejlődést érjen el, a sérüléseit is tudni kell kezelni. Amint sikerül egyensúlyt teremtenie a bátorság és a vakmerőség között, teljesítményében is kedvező változások észlelhetők. Szerencsére a gyerekek kiválóan érzik, hogy meddig érdemes próbálkozniuk: a biciklizést gyakorolják egy darabig, ha elesnek, felkelnek és folytatják, majd félreteszik. Ezután egy „ülepedési időszak” kezdődik, aminek hossza egyéntől és tevékenységtől függően változik, a vége azonban mindig az, hogy ismét nekiveselkednek, hogy elérjék a céljukat.