Három külföldön élő magyar nővel beszélgettünk ahhoz, hogy megszülessen ez a poszt - mindegyiküktől hallottam olyat, amire szorgosan bólogattam, pedig a válaszok meglepően különbözőek. Én lassan tíz éve élek Budapesttől 600 kilométerre, Olaszországban, így saját tapasztalatból tudom, milyen az, amikor az ember messzire sodródik a családjától, barátaitól és jól megszokott "előző életétől". Huszonévesen, amikor itt lehorgonyoztam, nagy kalandnak tűnt a költözés, akkor még nem is sejtettem igazán, milyen érzelmi hullámvölgyekkel jár mindez.

Hiába vagyok otthon, az, hogy hazahúz a szívem, egész évben aktuális - az ünnepek közeledtével azonban még inkább. A nyári hónapok azért jobbak ebből a szempontból, mert akkor nagyobb nálunk a jövés-menés. Vagy mi kerekedünk fel és vesszük célba Magyarországot, vagy hozzánk jönnek az otthoniak. Az, hogy mindenki zsebében okostelefon lapul, sokat enyhít a hiányérzeten, hiszen szinte bármikor láthatjuk vagy hallhatjuk egymást a szeretteimmel, lássuk be, halványan sem hasonlít a hosszúra nyúlt ölelésekre és a semmihez sem fogható, személyes találkozásokra. De lássuk, hogy látják ezt a többiek! 

Photo by Arnel Hasanovic on Unsplash

Ági Csehországból

Felvinczi Ágit a munka szólította Csehországba, ahol három évig élt. Hiába mondják sokan, hogy Prága szinte megszólalásig hasonlít Budapestre, Ági mégsem érezte magát otthon az amúgy gyönyörű látványosságokat rejtő fővárosban. - Nem volt nap, hogy ne lett volna honvágyam, a szívem folyamatosan hazahúzott. Leginkább az emberek közvetlensége, az otthoni munkamorál, a családom, a barátaim, az ételek és magyarországi időjárás (azaz a meleg) hiányzott leginkább, amikor Prága vendégszeretetét élveztem - emlékszik vissza Ági, aki cseppet sem bánja, hogy lejárt a megbízatása és újra Budapesten élhet.

Photo by JESHOOTS.COM on Unsplash

A külföldön töltött három év arra is jó volt, hogy kidolgozza a legklasszabb stratégiát, amivel csillapítható a honvágy: Ági nem bízta a véletlenre, egész hosszú listát állított össze, melynek elemei kivétel nélkül segítettek abban, hogy jobban érezze magát a bőrében. - Az első és egyben leghatékonyabb gyógyír a honvágyra a gyakori hazalátogatás. Mivel nem sodort túl messzire az élet, szerencsére volt lehetőségem arra, hogy egy hónapban háromszor is hazaugorjak, igaz cseppet sem hosszú időre, de nekem akkor ez is nagyon sokat jelentett. Elterelte a gondolataimat az is, hogy minden nap főztem, ha úgy tartotta kedvem, magyaros ételeket készítettem. Nyáron olyan helyekre utaztam, ahol kiélvezhettem a napsütést, ami nekem rettentően hiányzott Csehországban. A hozzám közel állókkal folyamatosan tartottam a kapcsolatot, ami szintén jót tett a lelkemnek. Ennél is szuperebb orvosság volt honvágyra az, hogy a rokonaim és a barátaim is meglátogattak Prágában, amikor pedig végképp magával ragadott az otthoniak hiánya, akkor egyszerűen emlékeztettem magamat arra, hogy mikor jár le a csehországi munkaszerződésem – avat be a részletekbe Ági, aki azóta két kisfiú büszke anyukája.

Petra Franciaországból

Petrovszki Petra Franciaországban él párjával és három és fél éves kisfiával Gexben, egy ugrásra Svájctól. Az, hogy nagyszerűen érzi itt magát, nem csak annak köszönhető, hogy maga mellett tudhatja a szeretteit és mesés környezetben telnek a mindennapjaik, hanem annak is, hogy az általa készített baba- és gyermekruhák sokkal népszerűbbek annál, mint azt valaha remélte volna, vagyis sikeres vállalkozóként dolgozik. - Korábban sosem éltem külföldön, ez az első alkalom, hogy Magyarországtól távol találtam meg az otthonomat, immáron öt éve. A leghosszabb idő, amit hazalátogatás nélkül töltöttünk, az másfél év volt: én a vállalkozásomat indítottam be, a párom pedig munkahelyet váltott, így nem igazán tudott hosszabb időre elszabadulni – kezdi Petra, aki hamarosan véget vet ennek a szünetnek, és családostól repülőre száll.

Gex, Petra lakhelye - Fotó: Petrovszki Petra

Arra a kérdésre, hogy gyakran gyötri-e honvágy, kertelés nélkül kimondja: - Az igazat megvallva elég ritkán van honvágyam, amióta a kisfiam, Noel megszületett. Az otthon maradt szeretteim természetesen hiányoznak, leginkább a szüleim, a tágabb családom, a barátaim, na meg a kedvenc hamburgeresem - teszi hozzá nevetve Petra. Hogy áthidalják a köztük lévő távolságot, a családdal sokat neteznek Petráék is, így, ha csak virtuálisan is rendszeresen látják egymást. - Tudom, hogy ez nem olyan, mintha otthon lennénk és élőben találkoznánk, de nagyban hozzájárul ahhoz, hogy kevésbé legyen honvágyunk. Nem lennék őszinte, ha azt mondanám, hogy nem vágyom már nagyon haza, most például tényleg számolom a napokat az indulásig - mondja lelkesen Petra, aki szerencsésnek érzi magát, amiért jó kapcsolatot ápol a szüleivel. - Anyukám és Apukám is meglátogatott minket tavaly, illetve a legjobb barátnőmmel is sikerült eltöltenünk pár napot. Ezek a találkozások nagyon feltöltöttek, így kevésbé vágytam haza - meséli Petra.

Emma Svájcból

Molnár Emma egy Bern és Freiburg közötti, 652 méter magasan fekvő, csodálatos kis településen lakik. Nyolc éve költözött Svájc fővárosába, Bernbe, és több mint két éve él mostani lakhelyén férjével, Marcoval. Amikor arról kérdezem, hogy könnyű volt-e számára a beilleszkedés, Emma sem rejti véka alá, hogy a sikert bizony ott sem adták ingyen: - Tanító szakon végeztem Budapesten. Mikor elgondolkoztam rajta, hogy mit fogok kezdeni Bernben a diplomámmal, nem voltam biztos benne, hogy valaha is lesz lehetőségem arra, hogy állami iskolában tanítsak. Ennek kapcsán gyakran eszembe jutott három Magyarországon tanító külföldi tanárom, akiknek rövid időn belül távozniuk kellett az iskolánkból. Tartottam tőle, hogy én is így járok itt… Miután hivatalosan is elfogadták a diplomámat és alaposan felkészültem a svájci oktatási rendszerből és az itt használatos tantervből, felvettek egy svájci iskolába tanítani. Legnagyobb örömömre nagyon barátságosan és segítőkészen fogadtak - mesél a kezdetekről Emma.

Ezt látja Emma az ablakából - Fotó: Molnár Emma

A hétköznapokon azért ő is belefutott néhány kellemetlenkedőbe, de ezt sosem vette a szívére: - Nagyjából hét éve történt, amikor még nem értettem olyan jól a berni dialektust. Jógázni jártam, és az oktató felajánlotta, hogy a kedvemért szívesen beszéli a hochdeutschot, hogy ne maradjak le semmiről. Egy idősebb hölgynek azonban egyáltalán nem tetszett az ötlet, és felháborodva mondta, hogy neki bőven elég a munkahelyén a hochdeutschot hallgatnia, a szabadidejében ragaszkodik hozzá, hogy a kanton hivatalos nyelvét hallja – osztja meg velem Emma. A honvágy őt sem kerüli el, neki is sokszor eszébe jutnak a családtagjai, az otthoni emlékek, a szívének kedves helyek, és persze a hazai ételek. Bár évente egy-két alkalommal ő is hazajár, Emmának is kialakultak a bevett szokásai, amikkel kicsit enyhíthet a honvágyon: - Az internetnek köszönhetően bizonyos értelemben leküzdhető a távolság, ettől függetlenül mindig könnyes búcsút veszünk a néhány napos otthonlétét után, és leírhatatlanul örülünk egymásnak a következő találkozáskor. A munkám miatt egyébként a szabadidőmben is sokat készülök az óráimra, így a kesergésre nem jut sok idő. Szerencsére a szüleim és a testvérem szívesen látogatnak hozzánk, olyankor “Magyarország jön hozzánk”, aminek nagyon örülünk - teszi hozzá Emma.