Ahogy egy kisgyerek figyelme egyre több mindenre terjed ki és lassan megtanulja a szavakat, amikkel nevén tudja nevezni a dolgokat, észre fogja venni, hogy az emberi testek között különbségek figyelhetők meg. Tudatosul benne, hogy a gyerekek és a felnőttek, az apa és az anya, a fiúk és a lányok teste más.

Megtanulja, hogy ő kislány, anya nő, apa férfi, a kisöccse pedig kisfiú. Mivel minden társadalomban megvannak a női és férfi szerepek, viselkedésmódok kialakult mintái, elkezdjük ezeket is megtanítani a gyerekeknek azzal, hogy az egyiknek babát, a másiknak kisautót veszünk. A lányok haját hagyjuk megnőni és szoknyát adunk rájuk, a fiúknak rövid frizurát vágatunk és nadrágba öltöztetjük őket. De talán ennél is fontosabb az, hogy milyen (rejtett) üzenetekkel erősítünk rá bizonyos tulajdonságokra: a fúkat akkor dicsérjük, ha erősek és bátrak, a kislányokat akkor, ha csinosak és szépek.

Fotó: Julian Hochgesang

Ez persze így túlzó általánosítás, de az mindenképpen igaz, hogy egy kislány hamar megtanulja, hogy szépnek kell lennie. – Ezt még messze nem hívnám női öntudatra ébredésnek, de mégis valahol itt kezdődik az, hogy a lányok jobban tudatában vannak a szépség jelentőségének. Talán túlságosan is... Sokkal jobban örülnék annak, ha kisebb hangsúly helyeződne a külsőre és a szülők tudatosan erősítenék a belső értékeket a lányaikban, főleg azt, hogy igazán ‘jó nő’ az lesz, aki magabiztosan, önmagát elfogadva és szeretve, a képességeit kibontakoztatva tudja majd élni az életét – kezdi a beszélgetést Hoppál Bori testtudat-oktató, aki azért dolgozik, hogy minden nő újra felfedezze és megszeresse a testét, ennek köszönhetően pedig szebben szeressen és szabadabban szeretkezzen.

– Milyen megnyilvánulásokkal áshatják alá (legtöbbször akaratlanul) a kislányok női öntudatának egészséges “ébredezését” a felnőttek?

– Szerencsés esetben a szülők valóban szépnek és ügyesnek látják a kislányukat és a gyermekük iránti szeretettel, egészséges elfogultsággal őszintén tudják dicsérni őt. Ha viszont elégedetlenség van bennük – és nincsenek tudatában ennek romboló hatásával – így vagy úgy szóvá is teszik a kicsik füle hallatára. Egy-egy olyan mondat, hogy “jaj, de ügyetlen vagy!”, “olyan a hajad, mint a seprű!”, “ne járj ilyen csámpásan!”, főleg, ha nap, mint hallja a gyerek, mélyen bevésődhet a lelkébe.

– Melyik életkorban a legsérülékenyebb a női lélek?

– Nem tudok egyetlen életkort sem meghatározni, a negatív üzenetek ugyanis bármikor tőrdöfésként érhetnek egy kislányt, de még egy felnőtt nőt is, a komolyabb traumákról nem is beszélve. Természetesen idősebb korban, főleg, ha már bizonyos önismerettel és valós önbecsüléssel rendelkezik egy nő, kevésbé fogja szívére venni a hallottakat, de akkor is fájhat. A különbség talán annyi, hogy a kritika már nem rengeti meg teljes valójában, mert nem válik az öndefiníciója részévé. Bizonyos traumákhoz viszont soha nem lehet elég idősnek, érettnek lenni...

– Hány éves korunk körül kezdjük el kritikusan szemlélni a saját testünket?

– Senki nem születik azzal az érzéssel, hogy “velem valami baj van”. Ezt mindig a külső környezet programozza belénk. Ha egy gyerek kívülről sok negatív visszajelzést kap, hamar “megtanulja”, hogy az, amilyen ő, valahogy nincs rendben. Amikor egy szerető, elfogadó családból kilépve kezdenek el a gyerekek közösségbe járni, megtörténhet, hogy ott szembesülnek azzal, hogy ők valahogy kilógnak a sorból, mert mondjuk szemüveget hordanak, szeplősek vagy “dagik”.

Az ovis vagy iskolás társak csúfolódása fájdalmas sebeket tud ejteni egy gyerek lelkén és sokaknak ez egy életre meghatározó azonosulási pontot határoz meg: “Én vagyok a csúnya, szemüveges kislány”. Hiába telik el jó néhány év, és hiába érik közben szép, csinos kamaszlánnyá (aki esetleg már kontaktlencsét hord szemüveg helyett), belül, a lelke legmélyén még mindig ott hordozza magáról ezt a hamis képet. Persze olyan is előfordul, hogy a “rút kiskacsából” olyan szépséges “hattyú” válik, hogy teljesen maga mögött tudja hagyni a múltat és szabadon tud fürdőzni ebben az “új identitásban”.

Igaz, kamaszkorban általában még azokban a lányokban is felébred a kritikusság, akik nem éltek át ilyen fájó gyerekkori élményeket. Addigra – köszönhetően a média szépségkultuszának – már nagyon is tiszta képet kapnak a arról, hogy milyen egy szép, sőt arról is, hogy milyen egy igazán szexi nő. Ahogy kislányos testük változni kezd, egyre hangsúlyosabb lesz az, hogy hasonlítgatni kezdik magukat nem csupán a kortársaikhoz, barátnőikhez, hanem a tv-ben, magazinokban, óriásplakáton feltűnő sztárokhoz, celebekhez, modellekhez.

– Lerágott csont, de mégsem mehetünk el a téma mellett: mit gondolsz a média által “ránk erőltetett” nőideálról?

– Egy szóban összefoglalva azt, hogy rombol. Nem csak a kislányok, hanem a felnőtt nők énképét is negatívan befolyásolja. Sőt, azzal, hogy szinte csak fiatalok jelennek meg a médiában, az idősebb generációnak mintha azt sugallná: “Ti inkább legyetek láthatatlanok, rajtatok már semmi szép nincs!”. A női testek sokféleségének szépsége nem látható, csak a magas, a sovány, a nagymellű. Persze minden kornak megvolt a maga szépségideálja, de régebben ez a valós női testeket vette alapul. A 21. századra eljutottunk oda, hogy magukat betegre diétázó modellek, szilikonnal feltöltött celebek és mesterségesen tökéletesre photoshoppolt plakátnők számítanak szexinek és a természetes, az egészséges lassan elveszíti a vonzerejét.

Nagyon fontosnak tartom, hogy a nők ráébredjenek arra, hogy ez az egész egy nagy átverés! A nők nyolcvan-kilencven százaléka nem így néz ki! Sőt, maguk a sztárok is csak órákig tartó sminkelés után ilyenek, arra a rövid időre, amíg elkészül a több száz fotó, amiből kiválasztják a legjobbat, amit még makulátlanabbra igazítanak a technika segítségével. Egy igazi nő nem ilyen! Nem két dimenziós, nem (mindig) szőrtelen, szagtalan, ránctalan és minden erőnkkel erre törekedni dőreség lenne! Az élő, mozgó, valóságos nőknek nem a villogó vakuktól csillog a szeme, hanem ha boldogok és egyáltalán nem biztos, hogy a kebelméretőtől látja majd őket vonzónak egy férfi, hanem lehet, hogy a kacagásukba, a humorukba vagy éppenséggel a magabiztosságukba fog beleszeretni. Ha csupán a külsőnket építjük, szépítjük és arra várunk, hogy ettől leszünk szerethetőek, nagy csalódások várnak ránk.

– Tapasztalataid szerint milyen kritikával ostorozzák magukat leggyakrabban a nők?

– Erre a kérdésre lehetetlenség válaszolni, mert ahány nő, annyi alkat, annyi elégedetlenség: “Túl kicsi/nagy a mellem!”, “Túl lapos/nagy a fenekem!”, “Nincs is derekam!”, “A combom, mint két megtermett csülök!”, “Nem tudok ruhát venni magamnak, mert fent két mérettel kisebb vagyok, mint lent!” – de van, akinek az orrával, a fülével, a hasával, a térdével, a bőrével vagy éppen a szeméremtestével van baja. Kifogyhatatlanok vagyunk a kritikákból és ezek a gondolatok meghatározzák a mindennapjainkat, emberi és szexuális kapcsolatainkat is.

Nagyon jó látnom, hogy egy-egy tanfolyamom után hogyan békélnek meg nők a testükkel. Byron Katie Négy Kérdés módszere gyönyörűen ébreszt rá minket arra, hogy mennyivel könnyebb elfogadni, mint állandó harcban állni azzal, amilyen éppen vagyok. Mintha mázsás súlyok emelkednének fel a vállunkról, amikor átérezzük azt, hogy “Hogyan érezném magam e nélkül a (kritikus) gondolat nélkül?” Amikor a testre hangolódunk, sokan átérzik azt, hogy milyen mostohán bánunk a testünkkel – a külseje miatt –, miközben csodás történések zajlanak egy női testben belül, amikről tudomást sem veszünk!

Kritizáljuk a mellünket, hogy ilyen vagy olyan, de hálát adunk-e, hogy egészséges? A menstuációt a legtöbb nő nyűgnek tartja, de átérezzük-e, hogy ez nem csak “szükséges rossz”, hanem termékenységünk záloga, ami – ha nem utálnánk ennyire –, lehet, hogy egészen másképp zajlana bennünk? De ezekhez a felismerésekhez arra van szükség, hogy a külsőről a belsőre fordítsuk a figyelmünket...