A családalapításra készen fiatalok szülei sokszor komoly nehézségekkel küzdve, biztos háttér nélkül röpültek ki a családi fészekből, hogy az első szárnypróbálgatások után megteremtsék otthonukat, és új tagokkal bővítsék a családot. Napjaink konzumkultúrája viszont egyre inkább azt erősíti a fiatal felnőttekben, hogy majd csak akkor állnak készen az önálló életre, a párválasztásra és a szülői szerepre, ha előbb stabil egzisztenciális hátteret teremtenek, sőt lakással, autóval rendelkeznek.

Az anyagi javak hajszolása közben hajlamosak vagyunk háttérbe szorítani – vagy akár teljes mértékben elnyomni – a női és férfiszereppel együtt járó ösztönös szükségleteinket, vagyis jövendőbeli társunk felkutatását és a közös jövő kialakítását. Természetesen a gazdasági helyzet is fontos szerepet játszik abban, hogy csökken a házasodási kedv, és egyre későbbi életkorban mondják ki a párok a boldogító igent, sokan azonban túlzott figyelmet fordítanak a pénzben mérhető értékek felhalmozására, és kifutnak az időből, mire rádöbbennek, hogy az, ami hiányzik az életükből, nem megvásárolható. – A szülők, akik egykor leküzdötték az eléjük gördülő akadályokat, arra törekszenek, hogy amit csak tudnak, megadjanak a gyerekeiknek, hiszen nem szeretnék, hogy számukra is rögös legyen a családalapítás felé vezető út. Tudni kell azonban, hogy a kielégített vágyak mindig újakat szülnek, a vágypszichológia világosan elénk tárja, hogy az úgynevezett hedonikus alkalmazkodás miatt meglehetősen rövid ideig (körülbelül két hétig!) tart az öröm, amelyet akkor érzünk, ha megkapunk valamit, amire régebb óta vágytunk. Ezután újabb kívánságok születnek, vagyis az ember vágyteljesítő törekvése nem ismer határokat – tudtam meg Prof. Dr. Bagdy Emőke klinikai szakpszichológustól, akivel a szinglijelenségről beszélgettünk.

Photo by Concha Rodrigo on Unsplash

Ez azt jelenti, hogy néhány évtized alatt nagyot változott a felnövekvők hozzáállása a párkapcsolatokhoz, a családalapításhoz. Helytálló az a felvetés, amely szerint a helyzet egyre tovább romlik?

Kultúránk a szüntelen vágyakozást veszi célba, a különféle reklámszlogenek is ezt erősítik, és a fiatalok mentalitása, világ- és jövőképe szintén ennek megfelelően alakul. A Psychogalaxy nevű internetes oldal, amely többek között az emberi kapcsolatok pszichológiai kutatását szolgálja, feltérképezte, hogy milyen jövőre vonatkozó elképzelésekkel rendelkeznek a mostani tizenévesek.

Ebben az életszakaszban, amikor egyre szélesedik a látóterük, és – ideális esetben – kialakul bennük, hogy merre vegyék az irányt, megdöbbentően sokan számoltak be arról, hogy fogalmuk sincs, mihez kezdjenek, csak azt tudják, hogy „az élethez elsősorban pénz kell”, és hogy rendkívül fontos, hogy „biztosítva legyenek a létfeltételek”. Ez a tulajdonirányulású, vágyközpontú világnézet az, ami az említett csapdahelyzetbe sodorja a fiatalokat.  Elsősorban a saját előnyök keresésére fordítják az idejüket és az energiájukat, vagyis ez a tárgyközpontú világ azoknak a feltételeknek a megteremtését helyezi a párkapcsolatok elé, amelyekről – tévesen – azt gondolják, hogy nélkülözhetetlenek a szerelmi boldogsághoz.

Mi a helyzet azokkal, akik nem tudatosan választják a szingliéletformát, hanem egyszerűen „így hozza az életük”?

Igen sok olyan szinglivel találkoztam, aki pszichológiai rendeléseken keresi a választ olyan kérdésekre, hogy miként találhatná meg a párját, vagy hogyan alakíthatna ki párkapcsolatot. Az ember alapvetően társas lény, és a nők jobban megszenvedik a magányt, mint a férfiak. A mi kultúránkban a férfiak lehetőségei szerteágazóbbak, az egyedülálló nőkre azonban olyan életvezetési terhek nehezednek, amelyek alapvetően a férfi szerepkörébe illeszkednek. A nő lényének alapszükséglete a biztonság, és ő eredendően társfüggőbb, mint a férfi. Épp ezért komoly próbatétel előtt áll az, akinek egyedül kell egzisztenciát teremtenie, fenntartania magát és megvívnia a mindennapos küzdelmeket.

Az emberi idegrendszer sajátosságainál fogva a szingli nő hosszú távon boldogtalan, még akkor is, ha rendkívül jól szervezett, strukturált életformát alakít ki. Ha kiegyensúlyozott szinglivel találkozom, általában kiderül, hogy a kora gyerekkorában átélt rossz élmények miatt döntött úgy, hogy felnőttként nem lép házasságra, és nem is vállal gyereket.  Néhány szingli nő rendkívül maszkulin életformát épít maga köré: konditerembe jár, egészségesen étkezik, különféle rituálékat alakít ki, miközben egzisztenciálisan is fölényhelyzetbe birkózza magát, és a férfiakkal együtt áll a startvonalra. Ez is azt mutatja, hogy az emancipációt mélyen elhibáztuk, ezért találkozhatunk olyan sok boldogtalan férfival és meggyötört nővel. 

Sajnálatos módon napjaink társadalma nem az anyaság, a gondoskodás, az otthonteremtés és a fészeképítés felé terelgeti a nőket, hanem ők is kénytelenek bekapcsolódni a termelőfolyamatokba. Pedig nagy hiba ráerőltetni a nőkre a férfiak sikerorientált életvezetését és állandó versengését, hiszen a két nem képviselőinek nem lenne szabad vetélytársként tekinteniük egymásra. Az önként vállalt feladatok teljesítését követően örömmel figyeljük, ahogy beérik munkánk gyümölcse, ám ha valami olyat kényszerítenek ránk, aminek nem szívesen teszünk eleget, akkor bizony boldogtalanná válunk. Sajnos nem ritka, hogy a munkában „fulladozó” nő a férfira hárítja a házimunkát, a teremtés koronái pedig ettől rosszul érzik magukat a bőrükben.

Mi mutathatna kiutat ebből a kényszerhelyzetből?

Ha a társadalom támogatná a nőket abban – és csupán az ő döntésükön múlna, hogy élnek-e a lehetőséggel –, hogy kisgyermekes anyaként fél munkaidőben dolgozhassanak, és így a munka mellett a családjukkal is foglalkozhassanak, kevésbé kerülne veszélybe a női szerepkör kiteljesedése, és a nők boldogabbak lennének. Ebből következően a férfiak is kerek egésznek éreznék az életüket, hiszen otthon megkapnák mindazt, amire vágynak: figyelmet, szeretetet, gondoskodást. Boldog társadalom csak akkor jöhet létre, ha mindenki a javát adhatja abból, amire hivatott: a nők a női oldalon, a férfiak pedig a férfi oldalon.

Napjainkban azonban mindkét részről komoly problémák alakultak ki, s ha valami elromlik az egyik oldalon, óhatatlanul átsugárzik a másikra is. Olyan láncreakció ez, amelynek az elindításához elegendő egy ponton hibázni. Baj az, hogy ez a diszharmónia a gyerekekre is kihat – ilyenkor szokták azt mondani, hogy a gyerek „elvadul”, és a szüleinek fogalma sincs arról, mi történik vele az iskolában. Amikor az anyuka szatyrokkal megpakolva, fáradtan hazaér a munkából, és felteszi a kérdést: „Mi újság az iskolában?”, a lehető legegyszerűbb választ kapja: „Semmi!” Nem csoda, ha az ilyen szülő tényleg nem tud arról, hogy bántja-e valami a gyerekét, hogy mivel foglalkozik mostanában, sőt, rosszabb esetben még ki is neveti, ha őszintén beszél a benne zajló lelki folyamatokról.

Ez a majdhogynem semleges együttélés családon belül is kialakulhat – sok szingli talán éppen erre mondja azt, hogy köszöni, de inkább nem kéri...

Pedig ennek az áthidalása sem ördöngösség: ahelyett, hogy kéretlen tanácsokat osztogatnánk vagy kritizálnánk, tanuljunk meg inkább kérdezni, hallgatni és figyelni, ezek képezik ugyanis a jó emberi kapcsolatok alapját. Két ember között a kommunikáció a kölcsönösségnek köszönhetően működik olajozottan: ha meghallgattuk, amit a másik mondani akart, érzelmileg álljunk mellé! Ha erre nincs mód – például azért, mert ütközik a véleményünk –, mondjuk el neki, hogy bár másként gondoljuk a dolgot, attól még ugyanúgy szeretjük! Azért, mert valamiről máshogy gondolkodunk, még nem kell támadásba lendülni – ezt sajnos nagyon sokan el szokták felejteni, és még a szívükhöz közel állókkal is harcba szállnak.

Az interjúm az Elixír magazin korábbi számában jelent meg.