Az iskolakezdésnél keresve sem találhattam volna jobb alkalmat arra, hogy közkinccsé tegyem Ranschburg Jenő értékes gondolatait. Abban a szerencsés helyzetben volt részem, hogy többször is fogadott zuglói otthonában, ahol jókat beszélgettünk a gyermeklélek rejtelmeiről. A tehetséges gyerekekről olyan megszállottsággal mesélt, hogy egy slukkot sem szívott a cigarettájából - egyszerűen végigégett, a hamu pedig nagy darabokban potyogott a keze ügyében pihenő hamutartóba. 

Amerikában az ötvenes éveket szputnyik-sokknak is nevezték, az Egyesült Államokban ugyanis nagyon megijedtek, hogy az oroszok egyre kiválóbb eredményeket értek el az űrhajózás terén. Tartottak tőle, hogy fölülmúlják az ő teljesítményeiket, ezért elindítottak egy olyan tehetségkutató-hullámot, ami bizonyos értelemben még ma is tart. Ennek lényege az volt – fejtette ki Ranschburg doktor –, hogy a magas IQ-jú gyerekeket kiszűrjék a többi közül, és speciális képzésben részesítsék őket. Akkoriban még nem gondoltak arra, hogy egyáltalán nem biztos, hogy az a gyerek, akinek magas az intelligenciahányadosa, egyben tehetséges is. Bár az IQ sokféle képesség átlagáról ad összesítést, a valóban tehetséges gyerekekre – és ez alatt nem a jó tanulókat kell érteni – egyfajta asszinkronitás jellemző.

Photo by frank mckenna on Unsplash

Hogyan figyelhetnek fel erre a szülők, pedagógusok?

Leginkább úgy, hogy a gyerekek bizonyos életterületeken saját életkoruknál magasabb, míg más területen épp alacsonyabb szinten teljesítenek. Könnyen lehet például, hogy egy nyolcéves gyerek tizennégy-tizenöt éveseket megszégyenítő módon műveli a matematikát és megveri őket sakkban, biciklizni azonban csak úgy tud, mint a hatévesek. Ezen kívül már egészen kicsi korban megfigyelhető náluk valamilyen speciális szenzitivitás, érzékenység, amit bizony nehéz nem észrevenni.

Milyen jelei vannak ennek a szenzitivitásnak?

Vannak gyerekek, akik már kisbaba korukban fokozottabb érzékszervi érzékenységgel rendelkeznek – ők azok, akik szinte az összes vakuval készült fotón behunyják a szemüket, mert nem bírják a túlzottan erős fényt. Ez az érzékenység később is megmarad, és például egy havas tájról visszaverődő fény is nagyon bántó lehet a számukra. Vannak olyan kicsik, akiknek minden ruhájából ki kell vágni a címkét, mert az szúrja, és bizonyos szöveteket nem képesek fölvenni, mert nagyon kellemetlennek érzik.

Többnyire ők azok, akik három hónapos csecsemőkorukban döbbenten elhallgatnak Mozart muzsikáját figyelve, vagy akiket háromévesen megbabonáz a naplemente a Balaton partján állva. A fent említett asszinkronitás és a vizuális-akusztikus ingerekre való fokozott érzékenység a későbbiekben a tehetség alapját képezheti. Ugyanez elmondható az úgynevezett képzeleti érzékeny gyerekekről is – ők azok, akik állandóan ábrándoznak, „elbambulnak”, óvodás korukban pedig fantáziabarátjuk van. Ezt napjainkban már a szakirodalom is az irodalmi tehetség egyértelmű korai jelének tartja, korábban azonban a fantáziabarátokat hajlamosak voltak kórosnak bélyegezni.

A kognitív, azaz intellektuális érzékenység azoknál a gyerekeknél figyelhetők meg, akik utálják az olyan szekvenciális feladatokat, mint például az Árpád-házi királyok felsorolása, viszont imádják a rejtvényeket, szeretnek kérdéseket föltenni, kedvükre való a szerteágazó válaszok keresése és különféle alternatív megoldások kidolgozása. Ez a fajta divergens gondolkodás egészen más, mint az intelligencia – az ilyen típusú gyerekeket hidegen hagyja, hogy mikor született Mátyás király, a különféle problémák föltárása és megoldása azonban lázba hozzák őket. A tapasztalatok szerint egy később kibontakozó tudományos tehetség hátterében figyelhető meg ez a fajta intellektuális érzékenység.

Az emocionálisan érzékeny gyerekek igen sebezhetőek, érzelmeiket igen szélsőségesen élik meg: ha valami rossz történik velük, szomorúbbak, mint az átlag, viszont örülni is jobban tudnak, mint általában a többiek. Ezzel is magyarázható, hogy a tehetséges gyerekek az esetek nagy részében érzékenyebbek társaiknál. Mindezt nagyon fontos lenne szem előtt tartani a mai tehetséggondozásban, sokan azonban megfeledkeznek róla.

Ezek szerint az iskolában nem mindig hagyják kibontakozni a kicsik tehetségét?

Az iskolákban alapvetően a homogén gyerekeket szeretik, azokat, akik minden tantárgy anyagát ötösre tudják. Én viszont azt gondolom, hogy az igazán tehetséges gyerekek „hatosra” vagy „hetesre” tudják az egyik tárgyat, míg a másikból csak kettes vagy hármas szinten teljesítenek. A pedagógusok általában nem nézik jó szemmel az ilyen gyerekeket, általában sok konfliktust, félreértést szül, ha csak bizonyos tantárgyak iránt nyitottak, érdeklődők. A tehetséges diák sorsa tehát egyáltalán nem irigylésre méltó, viszonya az esetek többségében sem tanáraival, sem osztálytársaival nem felhőtlen. A többi gyerek is rossz szemmel nézi, hogy originálisan gondolkodik, mindent másképp akar, mint az osztály, magas az önbizalma, ami a társak szemében nagyképűségnek tűnhet. A tanárok azt szeretnék, hogy a történelem- és a fizikakönyvet is gyakran forgassa, még akkor is, ha őt kizárólag az idegen nyelvek érdeklik.

Hogyan jön létre egy-egy sajátos érdeklődési kör?

A gyerekeket már nagyon korai életszakaszban megfogja valami, amitől aztán nem tudnak szabadulni – tehát nem a kicsik választanak érdeklődési területet, hanem az érdeklődési terület találja meg őket. Éppen ezért, nem azokból lesz az igazán tehetséges zongoraművész, akiket a szülők és a zenetanár erőszakkal kényszerítenek napi több órás gyakorlásra, hanem azokból, akik örömüket lelik a játékban, és képtelenek elszakadni a zongorától.

A nevelés azt jelenti, hogy az ember számára meg kell teremteni azokat a feltételeket, melyek birtokában önmagává tud válni, de ez nem úgy működik, hogy a szülők kitalálják, hogy milyen foglalkozása legyen a gyereknek, s majd abba az irányba terelgetik. Fölösleges kétségbeesniük a szülőknek, ha azt látják, hogy fiuk éjszakákon át fizikakönyveket tanulmányoz, hiszen magától teszi, pont azért, mert örömét leli benne.

A tehetséggondozás egyik sarkköve, hogy el kell fogadni azt, amit a gyerek saját belátása szerint előnyben részesít, ugyanakkor belekóstoljon a többi fontos tantárgyba is. A konzervatóriumok is ennek szellemében működnek: mindenből tanulnak egy keveset, miközben a lényeg az, hogy egész nap zenélhessenek. Hasonlóképpen lehetne képezni az egyéb területeken kiemelkedő gyerekeket is, akár sportban, akár matematikában, akár irodalomban nyújtanak többet az átlagnál.

Az állatvilágban nincs a gepárdon kívül még egy olyan teremtmény, amely 110-120 km/h-s sebességgel tud futni, ha utol kell érnie az antilopot, ha azonban jóllakottak, a fülük botját sem mozdítják. Ha egy gyerek „nyolcasra” tudja a matematikát, a legnagyobb büntetés olyan feladatot adni neki, melynek megoldása ötös szintet ér – az egyszerűen nem kihívás a számára, ezért nem is fogja törni magát, hogy kiszámolja a végeredményt. Akárcsak az éhes gepárd, ő is csak a szintjének megfelelő kihívásokra fog ugrani – épp erre a hasonlatra építve adtam egyik könyvemnek a Gepárdkölykök címet.

Hogy kibontakozhasson, a tehetséges gyermek számára borzasztóan fontos, hogy biztosítva legyen az antilop, amire vadászhat, ami után szaladhat, s amit aztán fölfalhat. Az ilyen típusú érdeklődésben van egy fajta agresszió, az ismeretlen érdeklődési területet a gyerekek föl akarják fedezni, ki akarják sajátítani.

Mit gondol azokról a zseniképző csoportokról, melyek azt ígérik, „kiugrasztják az antilopot a bokorból”?

Őszintén szólva, fenntartásokkal kezelem az ilyen jellegű kezdeményezéseket, nem tartom ugyanis helyesnek, ha sok „zsenit” összezárnak. A személyiségfejlődésünk nem egy egyenes vonal mentén halad, hanem hullámvölgyek és hullámhegyek egymásutánjából áll. Megeshet, hogy valakit hatéves korában kiválasztanak kiemelkedő képességei miatt, és beveszik az extra adottságú gyerekek csoportjába, majd kilencéves korában kiderül, hogy valójában „csak” annyira ügyes, mint bármely másik gyerek. Ilyenkor mindössze arról van szó, hogy hatévesen előrébb járt a fejlődésben a kortársainál, akik az idő múlásával utol is érték őt – ez bármelyik tehetségesnek ígérkező gyerekkel megeshet, sem a kicsi, sem pedig a pedagógus nem hibáztatható, ha így alakul. Amennyiben a kiváló adottságok továbbra is fennállnak, érdemes a kiemelkedő gyerekeket az érintett tantárgy oktatása erejéig egy csoportba gyűjteni, a többi órán azonban az átlagos képességű gyerekekkel együtt tanítani.

Vannak, akik azt vallják, valamiben mindannyian tehetségesek vagyunk, csak meg kell találnunk, hogy mi ez az életterület. Ön is így látja?

Úgy gondolom, hogy mindannyiunkban lehet találni valamit, amire építkezhetünk, ez azonban egyáltalán nem azt jelenti, hogy mindannyian kiemelkedő tehetséggel rendelkezünk egy-egy területen. A személyiségfejlődés és a megfelelő önértékelés szempontjából fontos, hogy kiderüljön, miben vagyunk ügyesek és eredményesek, ez a fajta adottság viszont nem azonos azzal a tehetséggel, amiről ez idáig beszéltünk. Olyan ember nem születik, akinek se kézügyessége, zenei- vagy ritmusérzéke, jó mozgása, íráskészsége, nyelvérzéke stb. ne lenne, azonban törekedni kell arra, hogy felszínre hozzuk, miben is vagyunk jók. Amikor egy gepárdkölyök a világra jön, még nem tud 120 km/h-val futni, ha azonban beleszagol a levegőbe, és megérzi az antilop közelségét, bizony megpróbálja maximálisra kapcsolni a sebességét. Ha észreveszünk a környezetünkben egy gepárdkölyköt, segítsünk neki abban, hogy minél előbb kedvet kapjon az antilopvadászathoz!