Jó pár év eltelt azóta, hogy bejárta a világhálót a nyílt levél, amit a dolgozó anyuka írt az otthon lévőnek, amire persze válasz is érkezett a három évig babázó anyától.

Én akkor még csak babát sem vártam, mégis éreztem, hogy rózsaszín vattacukor ez az egész levelezősdi, az életben ugyanis komoly adok-kapok zajlik a két tábor között. – Csodálom a végtelen türelmedet, a képességedet, hogy vidáman nézz szembe a mindennapokkal, és örömet hozz a gyerekek életébe - még akkor is, amikor lestrapálnak. Csodálom az elkötelezettséged, hogy állandóan jelen légy a gyerekek életében, még ha ez nem is mindig könnyű – áll az említett levélben. (Teljes terjedelmében itt el tudod olvasni.) Most három otthon lévő anyuka mesélt kendőzetlen őszinteséggel a mindennapokról, és arról, hogyan reagált a környezetük a hosszúra nyúlt babázásra.

Zita, Barni és Lelle

Zita az oviból ment babázni

Tóthimolay Zita óvónőként dolgozott, mielőtt megszülettek volna a gyerekei. – Egyházi óvodáról váltottam vidéki óvodára, határozatlan idejű szerződés reményében, de ott is több év lett volna, mire helyet kapok. Mivel több gyermeket terveztünk, és abból kettőt kis korkülönbséggel, bevállaltuk határozott idejűvel az első gyermekünket. A fülembe jutott, hogy az a kolléganő, akinek a helyére felvettek, amíg a szülési szabadságát tölti, nem jó viszonyban vált el sem a vezetőségtől, sem a közvetlen kolléganőjétől, ezért nagyjából tudtam, hogy mire számíthatok – emlékszik vissza Zita, akinek nem is okoztak csalódást az oviban. Amikor megfogant a kisfia, gyakran gyötörték rosszullétek, ezért volt, hogy beteget kellett jelentenie még azelőtt, hogy bárkivel megosztotta volna a nagy hírt: – Mikor első alkalommal jeleztem a kolléganőmnek, hogy nem tudok bemenni dolgozni, másnap már arról sugdolóztak, hogy biztosan várandós vagyok. Amikor bejelentettem a főnöknőmnek, hogy babát várok, természetesen gratulált, de hozzátette, hogy szerinte még várhattam volna vele. Abban azért igyekezett egyezségre jutni, hogy amíg tudok, dolgozzak – idézi fel Zita, aki abszolút együttműködőnek bizonyult, ám a rosszullétek miatt kevesebbet tudott dolgozni a tervezettnél. – A férjemmel két gyereket szerettünk volna, lehetőleg kis korkülönbséggel. Ez össze is jött, hiszen másfél év van a gyermekeim között. Az elsőnél biztos volt, hogy itthon tud velem maradni 3 éves koráig, ami nagy vágyam volt – meséli Zita, aki tudatosan maradt otthon hosszabb ideig a kicsikkel, és egy cseppet sem bánja, hogy a szülés után megszűnt a munkaviszonya. – Ez egy elég nagy volumenű döntés volt, minden eshetőséget számításba vettünk, és ma sem csinálnánk másképp. Sajnálom, hogy csak kevesen tehetik meg, hogy addig maradjanak otthon a gyerekkel, ameddig szeretnének, tisztában vagyok azzal, hogy sokszor kényszerből mennek vissza az anyukák a munkahelyükre. Mivel végre sikerül családi házba költöznünk, most úgy néz ki, hogy a kislányom bölcsis lesz a második szülinapja után, bármennyire is szeretném itthon tartani, mert azt vallom, hogy az első pár évben a gyerekek az anyukájuk mellett vannak a legjobb helyen – teszi hozzá Zita, aki a közvetlen környezetéből nem kapott kritikát.

Debi Milánnal

Debi duplázott

Túri Debi, aki a húszas évei elején jár, tanult és gyakorlaton volt egy családi sörözőben, amikor kisfia, Milán megfogant. Mivel a szerettei vették körül a munkahelyén, mindenki örömmel fogadta a gólyahírt, várandóssága senkinek nem jelentett gondot. – A kisfiammal a nyolcadik hónap végén fejeztem be a munkát és az iskolát is. Idén június elején pedig megszületett a kislányom, Lara, akivel szintén szeretnék itthon maradni, de három év múlva újra munkába állok majd. Addig pedig élvezem a gyerekeim társaságát – mondja Debi, aki tudatosan döntött a hosszúra nyúlt babázás mellett. Milán 2,5 évesen készen állt arra, hogy elkezdje az ovit, de mivel Debi akkor már babát várt, maradt minden a régiben. – Ha visszaforgathatnám az idő kerekét, akkor is mindent pontosan így csinálnánk, ahogy eddig, mert pontosan így álmodtuk meg a dolgokat. Többen is kifejezték a nemtetszésüket, főleg amikor kiderült, hogy Lara is úton van. Azt mondták, hogy nekem könnyű, amiért eltart a párom, de szerencsére jóval többen vannak azok, akik mellettem állnak. Szerencsére nem mindenki gondolja azt, hogy anyaként szégyen három – illetve az én esetemben hat – évet otthon tölteni. Azt gondolom, hogy aki megteheti, hogy otthon maradjon, annak kár ezeket az éveket elszalasztania, hiszen soha nem hozhatjuk vissza őket. Tapasztalatból mondom, hogy jobb, ha mi látjuk a gyerekünk első lépéseit és mi halljuk az első szavait. Nekem öröm volt önálló evésre vagy szobatisztaságra tanítani Milánt és mondókákkal, énekekkel megismertetni. Tudom jól, hogy a kényszer nagy úr, és sokan nem önszántukból térnek vissza a munkahelyükre, de akik megtehetik, azoknak mindenképp azt tanácsolom, hogy használják ki ezt az időszakot, és legyenek a gyerekükkel – teszi hozzá Debi, aki sikerként éli meg, hogy Milán úgy ment oviba 2,5 évesen, hogy teljesen önálló volt, folyékonyan beszélt és jó pár mondókát kívülről fújt.

Móni és Berci

Móni örökké bánná, ha ezt kihagyta volna

Kohl-Dombay Mónika egy biztonságtechnikai cégnél dolgozott, mielőtt megszületett a kisfia, Bercel. – Bár nem volt túl mély a kapcsolatunk, az akkori főnökömet nagyon kedveltem, neki mondtam el először, hogy babát várok és nagyon örült. Ezután következtek a kollégáim, majd a területi igazgatónk. Nekem úgy tűnt, hogy mindenki nagyon boldog volt és őszintén gratulált. Nem csináltak nagy ügyet abból, hogy elmegyek a munkahelyemről, mert már egy ideje zajlott a cég átalakítása, így senki nem lehetett biztos a saját helyében sem. Eredetileg úgy terveztem, hogy csak az utolsó hónapban jövök el szülési szabadságra, de az élet máshogy hozta. Elég sokat feszült, kéményedett a hasam, így december lett az utolsó hónap, amit munkával töltöttem, Berci pedig április 3-án született – idézi fel a történteket Móni, akinek az orvosa egyik napról a másikra döntött, úgy, hogy nem mehet többet dolgozni. Móni mindig is úgy tervezte, hogy ha lesz egy babája, akkor három éves koráig mindenképp otthon maradna vele. – Szerencsém van, mert a sors úgy hozta, hogy ezt meg is tehetem. Ha újra kezdheteném, akkor is így csinálnám. Az ismerőseim, és a családtagjaim sem szóltak meg amiatt, hogy nem "rohantam vissza" a munkahelyemre. Persze volt, aki furcsán nézett rám, és akadt olyan is, aki szerint nem tesz jót a gyereknek, ha ilyen sokáig van az anyukájával, mert önállósodnia kell és gyerektársaságra van szüksége – meséli Móni, aki meghallgatja ugyan az ilyen véleményeket, de cseppet sem ért velük egyet. – Úgy érzem, hogy Bercivel mindkettőnknek szüksége van az együtt töltött időre, így is járunk gyerektársaságba, sokat vagyunk a levegőn, játszótéren, játszóházban stb.  Azoknak, akik még gondolkodnak rajta, hogy visszamenjenek-e dolgozni vagy babázzanak, azt üzenem, hogy ha megtehetik, akkor ne rágódjanak rajta sokat: bátran maradjanak otthon! Tapasztalatból tudom, hogy vannak nehéz pillanatok és erőt próbáló időszakok, de akkor se könnyebb, ha úgy kell megoldani a munkába járást és a bölcsibe jutást, hogy közben apa dolgozik. Nagyon hamar eltelik ez a három év, én örökké bánnám, ha nem töltöttem volna a kisfiammal ezt az időt. A babának szüksége van az anyukájára, az együtt töltött, érzelemdús, szeretetteljes, stabil kapcsolatra, hogy utána könnyebben induljon el a nagyvilágban. És szerintem az anyukának is szüksége van erre az időszakra, hogy megismerje a gyermekét, hogy az anyai szeretetét át tudja adni, meg tudja élni, mert később, amikor a gyerek már nagyobb lesz, nem lesz ennyi idejük egymásra, egymással – fejti ki Móni, aki a szívemből szól.

Mint mindig, az éremnek ebben az esetben is két oldala van, mi pedig a másikra is kíváncsiak vagyunk. Ezért hamarosan jövünk a folytatással, amiben gyorsan munkábaálló anyukák engedtek betekintést a mindennapjaikba.