Ahogy a legtöbb szülő, mi is alig vártuk, hogy a kisfiunk mosollyal jelezze az elégedettségét, és arcára is kiüljön a boldogság, ha meglát minket. Később a hangos nevetést vártuk türelmetlenül, és amikor a baba kacagni kezdett, mi is majd’ kiugrottunk a bőrünkből. A mosolygás és a nevetgélés már részévé vált Tomi mindennapjainak, méghozzá jóval többször, mint a felnőttekének.  

Vajon hova tűnik ez az őszinte öröm az idő múlásával? Erre, és a boldog gyerekkorral kapcsolatos kérdésekre Győri Ildikó pszichológus válaszolt: – Mindenki, aki körülvesz egy babát, örömmel és izgalommal telve lesi minden mozdulatát, becézgeti, simogatja és alig várja, hogy mosolyogni lássa – kezdi a szakértő. Az sem jelent terhet senkinek, hogy a kicsivel töltse az idejét, sőt, szinte versengés megy azért, hogy ki fürdesse, ki pelenkázza vagy ki büfiztesse, vagyis nem sajnálják tőle sem az energiát, sem a figyelmet. Ilyenkor a családtagok kíváncsian várják, hogy a pici megszólaljon és járni tanuljon, ám amikor megteszi az első lépéseket és elindul, hogy felfedezze a körülötte lévő világot, a felnőttek az eddigi szeretet-fókuszból áttérnek az úgynevezett hiba-fókuszra.

Fotó: Bagaméri Anikó

– Mivel jár pontosan ez a fókuszváltás?

– Innentől kezdve egyre többször hangzanak el tiltó mondatok: “Ne menj oda!”, “Ne nyúlj hozzá!”, “Nem szabad!”, “Ne sírj!” és a sort még hosszan folytathatnánk. Pedig pár hónappal korábban, ha a picinél eltörött a mécses, mindig akadt valaki, aki a karjába vette és addig cirógatta, hintáztatta és nyugtatgatta, amíg meg nem vigasztalódott, most viszont azt várja el tőle a környezete, hogy vezényszóra abbahagyja a sírást. Ebből is jól látszik, hogy nem a gyerekek változnak, hanem mi, felnőttek tereljük más mederbe a kommunikációnkat.

A korábbi szeretetteljes légkört fokozatosan felváltják az elvárások és a tiltások, majd az iskolás korban ez tovább szűkül az egytől ötig terjedő osztályozásra. Míg két éves kora körül alig vártuk, hogy kimondja az első mondatokat, az iskolában már rászólnak, ha beszélget. Hasonló a helyzet a mozgással is: amíg kicsi volt, lelkesen figyeltük a fejlődését, később viszont büntetés jár azért, ha izeg-mozog az iskolapadban.

Persze sokszor otthon sem jobb a helyzet, hiszen a szülők is gyakran csendre intik őket: “Most ne beszélj, mert anyának dolga van!” Az ölelések, simogatások, puszilgatások is ritkulnak – pedig soha sem lehet túl nagy egy gyerek ahhoz, hogy a szülei kényeztessék! –, és sokan már csak azért fogják meg a kicsik kezét, hogy gyorsabban haladhassanak, ha késében vannak valahonnan.

– Tehetünk valamit azért, hogy eltérjünk ettől a forgatókönyvtől?

– Szerencsére tudatos odafigyeléssel elejét vehetjük a fenti változásoknak, hiszen ha a figyelemből, a szeretetből és a szeretet kifejezéséből akkor is sokat kap a gyerek, amikor már nagyobbacska és közösségbe jár, akkor hosszabb ideig megmaradhat a babákra jellemző felhőtlen boldogság.

– Ehhez tényleg “csak” időre és figyelemre van szükség?

– Minden szülőnek el szoktam mondani, hogy a gyerekekre fordított idő és figyelem egy rendkívül hosszú távú befektetés alapját képezi, ami ezerszeresen megtérül majd, például kisiskolás- vagy kamaszkorban. Fontos, hogy a szülők tudják, hogy non-verbális kommunikációval (azaz kimondott szavak nélkül) is a gyerekek tudtára adhatják már egészen kicsi korukban, hogy az érkezésük terhet jelent számukra, ami miatt az egész életüket át kellett szervezniük.

Ha hosszú távon felmerülnek az anyában az olyan gondolatok, mint “a gyerek miatt nem mehetek moziba legalább két évig” vagy “ki tudja, mikor találkozhatunk újra a barátnőimmel”, akkor a gyerek egy idő után valóban tehernek érzi magát, és a későbbiekben ennek megfelelően fog viselkedni. Például amikor eljön az ideje annak, hogy bátran kiálljon a világ elé, nagy valószínűséggel igencsak félénken képviseli magát, hiszen már kisbabaként is azt az üzenetet kapta a környezetétől, hogy az érkezésével mennyi nehézséget teremtett. Azok a gyerekek viszont, akik szeretteljes családban nőnek fel, már babaként megtanulják, hogy a jelenlétük örömet okoz másoknak, és szeretet vonzanak maguk köré. Ennek eredményeként sokkal bátrabban próbálnak ki új dolgokat, hiszen tudják azt is, hogy ha netán mégsem járnának sikerrel első nekifutásra, mindig van mellettük olyan, aki bíztatja és támogatja őket.

– Nehéz “feladat” napjainkban gyereknek lenni?

– Szüleink és nagyszüleink a mostaninál jóval zártabb világban nőttek fel, ahol teljesen természetesnek számított, hogy a gyerek szót fogad a felnőtteknek. Időben és térben is fix keretrendszer vette őket körül, legtöbbjüknek már egészen kicsi korában be kellett kapcsolódnia a gazdasági munkákba, hiszen annak eredményességén múlt, hogy a hidegebb hónapokban lesz-e mit ennie a családnak. A családtagok nagyon sok időt töltöttek együtt és szoros kapcsolatban álltak egymással, napjainkban azonban már senki nem lepődik meg azon, ha a szülők vagy a nagyszülők többszáz kilóméteres távolságra élnek a gyerekektől.

Sok kisgyerek fél évesen bölcsödébe kerül, azt azonban nem tudja előre, hogy ki jön érte délután: az anyukája, az apukája, a nagyobb testvére, a nagyszülei, a bébiszitter vagy épp a szomszédjuk. A mai gyerekek nyolcadikos korukra csaknem ezer embert ismernek a családon kívül: az iskolatársaikat, a nyári táborok résztvevőit, a többi gyereket az edzésről stb. Ebben a szerteágazó ismeretségi körben aztán nehéz kiigazodni, és sokszor maga sem tudja, hogy kinek fogadjon szót, kinek próbáljon megfelelni.

Ezért nagyon fontos, hogy pici korától kellő figyelmet és szeretetet kapjon, és ha nagyobb lesz, észrevegyük és támogassuk abban, amiben tehetséges. Az így elért sikereknek köszönhetően nő az önbizalma és erősödik az önértékelése, ami nagy segítséget jelent majd a boldogságkeresésében.

– Eddig leginkább a pici gyerekekről beszélgettünk. Mit tehetnek a nagyobbak szülei azért, hogy valóban gondtalan legyen a gyerekkoruk?

– Lényeges, hogy a simogatás és az ölelés megmaradjon nagyobb korban is, és legyenek olyan közös családi ritusok, amelyek örömmel töltik el a gyerekeket és erősítik az összetartást. Ilyen lehet például a közös vasárnapi reggeli, amit egyik héten a fiúk készítenek el az apukával, a másik héten pedig a lányok az anyukával. Az iskoláskorú gyerekeknél bevezethetjük, hogy este, a vacsoránál megkérdezzük, kinek mi volt jó a mai napban, és mi az, amire a leginkább büszke. Hogy megfelelő mintát adjunk nekik, jó, ha utána mi is megosztjuk velük a pozitív élményeinket.

Erre az időre érdemes kikapcsolni a tévét, hogy jobban odafigyelhessünk egymásra – ez azért is jó, mert akkor talán a tablet vagy a számítógép mellől is sikerül egy kis időre kimozdítani a gyerekeket. Ha ez rendszeressé válik, nem csak pozitív gondolkodásra tanítjuk meg őket, hanem arra is, hogy meghallgassák a másikat és osztozzanak az örömében. Azok a gyerekek, akik így nőnek fel, akkor is keresni fogják mindennapjaikban a pozitívumokat, ha éppen nehezebb időszakon mennek keresztül.

– Mindez tényleg nagyon szépen hangzik, ám sajnos sok gyerek csonka családban nő fel. Az egyedülálló szülők is meg tudják valósítani mindezt?

– Én is elváltam, és számomra is nagyon fontos volt, hogy a kisfiam ne sérüljön emiatt. Szülőként sokat tehetünk azért, hogy helyreállítsuk a gyerekek belső egyensúlyát, például azzal, hogy többször is elmondjuk nekik, hogy anyától és apától a legjobb dolgokat örökölték, amit majd később szépen kamatoztathatnak. Sokkal szerencsésebb, ha nem azt hallják, hogy “édesapátok itthagyott bennünket”, hanem azt, hogy minden, ami az apukájukban és az anyukájukban jó, születésüktől fogva bennük is megtalálható.

Elmondhatjuk nekik azt is, hogy néhány dolgot másként láttunk, ezért nem tudunk tovább együtt élni, de ettől ugyanúgy szeretjük őket mindketten. Amikor valamiben jól teljesítenek, érdemes emlékeztetni őket arra, hogy “apukátok is jó volt matekból, ti is azért szereztek ilyen jó jegyeket” vagy “az apukátok is ügyes sportoló, ti is azért tudtok ilyen gyorsan futni” stb. Ezzel nem a veszteség-élményt erősítjük meg bennük, hanem mindazt a jót, amit annak köszönhetünk, hogy valaha házasok voltunk és babára vágytunk az apukájukkal.

– Nem vagyok biztos benne, hogy könnyű szívvel mond ilyeneket az az anyuka, aki egyedülálló szülőként neveli a gyerekeit.

– Teljesen természetes, ha nehéz ezeket kimondani, de mégis sokkal jobb, ha nem arra világítunk rá, hogy az apukájuk kibírhatatlan ember, hanem azt mondjuk, hogy a nehézségek és a fájdalmak ellenére is hálásak vagyunk neki azért, hogy ilyen nagyszerű gyerekeink születtek, hiszen nélküle ez nem ment volna. Akármennyíre szívfájdító is a válás, érdemes különválasztani a mi érzelmeinket a gyerekekétől!

Ugyanez igaz a még meglévő, de rosszul működő kapcsolatokra is: akkor sem szabad azt ismételgetnünk, hogy a másikban mi az idegesítő. Ez a megközelítés nem csak a gyerekek érzelmi életét óvja meg a sérüléstől, hanem akár nekünk is segíthet abban, hogy megmentsük a kapcsolatot, hiszen a hibakeresés-fókusz helyett a pozitív megerősítésekre kerülhet a hangsúly. Igaz, hogy ez csak akkor működik, ha mindkét fél számára fontos, hogy rendbe jöjjön a kapcsolat – ha ez netán nem lenne így, akkor is hasznát vehetjük, mert elcsitulhatnak a korábbi viták, veszekedések és emberi hangnemben tehetünk pontot a kapcsolat végére.