"Ha valaki garantálná, hogy a kistesó is olyan jó gyerek lesz, mint Tomi, szívesen bevállalnánk a másodikat" – szoktam mondani, amikor valaki nekünk szegezi a kérdést, hogy bővül-e a család a közeljövőben. Érdekes, ugyanerre a kérdésre a barátnőm meg azt vágja rá kapásból, hogy "Ha valaki garantálná, hogy a kistesó nem lesz olyan rossz alvó, mint Anna, szívesen bevállalnánk a másodikat".

Persze mindannyian tudjuk, hogy ez nem kívánságműsor, így egykék boldog szülei vagyunk. Igaz, hogy még csak két éve része az életünknek a kisfiunk, ez az idő is bőven elég volt arra, hogy jó pár kéretlen megjegyzést kapjunk az egykékről, különféle tanácsokkal kiegészítve. Sokak szerint semmi kétség nem fér ahhoz, hogy abból a gyerekből, akinek nem születik testvére, elkényeztetett, önző, sőt mi több, kompromisszumra képtelen felnőtt válik majd. Mások szerint viszont gátlásos, önbizalomhiányos és rendkívül magányos lesz, ha majd felnő. Mondanom sem kell, próbálom elengedni a fülem mellett az ilyen kijelentéseket, mégis motoszkál bennem a kérdés: vajon igazuk van?

Az érem két oldala

Persze nem csak negatív megjegyzéseket kapnak azok a szülők, akik egyszem gyermeküket nevelik, hiszen vannak, akik szerint kiváltságos helyzetben van az, aki testvér nélkül nő fel: ,,így majd több figyelmet kap, több pénzt tudtok rá költeni és nem kell senkivel osztoznia rajtatok” – mondták sokan nekünk is. Ebből is jól látszik, hogy az egyke-kérdésben sem kizárólag a sztereotípiák döntenek, hiszen a valóság – szerencsére – túlmutat rajtuk, és jóval összetettebb is azoknál.

Kata egyedüli gyerek volt, és mindig is vágyott arra, hogy legyen legalább egy testvére. Mindig is irígykedett azokra, akik nagy családban nőttek fel, hiszen sokszor érezte magát magányosnak, és már kamaszként eldöntötte, hogy ő nem fog megállni egy gyereknél – most éppen a harmadik babájával várandós. Szilvinek viszont sosem volt kifogása az egykeség ellen, ő kifejezetten örült annak, hogy ha egyedüllétre vágyott, akkor vissza tudott vonulni a világ elől, ha viszont igényelte más gyerekek társaságát, akkor szomszédolt vagy lement a házuk előtti parkba, ahol mindig zajlott az élet.

A szakértők többsége is úgy véli, hogy elsősorban a gyereket felnevelő családon múlik, hogy milyen felnőtt válik az egykéből. Ha például egy testvérpár tagjai között jelentős a korkülönbség, bizonyos szempontból mindketten egykének érezhetik magukat; azonban a kis korkülönbség sem garancia arra, hogy a gyerekek sülve-főve együtt lesznek, és összetartó testvérpár válik belőlük. Legtöbbször mégis az egykét nevelő szülőket éri kritika, aki legalább két gyereket vállalt, az a kívülállók szerint ,,letette az asztalra”, amit le kellett. Íme az öt leggyakoribb kéretlen nevelési tanács, amit egykét nevelő szülőként kaptunk.

1) Csak el ne kapassátok!

Az első számú közhely az egykékkel szemben az, hogy borzasztóan elkényeztetik őket a szüleik, ebből adódóan pedig csakis önző és egoista felnőtt válhat belőlük. Ez azonban nem igaz: szerencsére egyetlen tudományos kutatás sem támasztatotta alá, hogy az egyedüli gyerekek csak magukra tudnak gondolni. Az, hogy ki mennyire lesz jószívű, empatikus és önzetlen, leginkább a környezetében élőkkel kialakított kapcsolatain múlik, amelyek tökéletesen működhetnek akkor is, ha valakinek nincs testvére. Ma már tudjuk, hogy egy gyerek nem attól lesz elkényeztetett, ha a szülei odafigyelnek a szükségleteire – azaz kiskorában felveszik, ha sír; később pedig bátorítják, ha nehézséggel találja magát szemben és megdícsérik, ha jól teljesít. Az viszont, hogy éjfélig hagyják tévézni a három éves gyereket, aki hatalmas hisztit rendezne, ha a szülei megpróbálnák lefektetni, az elkényeztetés kategóriájába tartozik, és ennek a ,,veszélynek” nem csak az egykék (pontosabban a szüleik) vannak kitéve. Ha a felnőttek hagyják, hogy kicsússzon a kezük közül az irányítás, a gyerekek örömmel kihasználják a kínálkozó lehetőségeket, függetlenül attól, hogy van-e testvérük.

2) Meglátod, milyen magányos lesz szegény!

Szerencsére teljesen megalapozatlan az a tévhit, hogy aki egyke, az garantáltan egyedül érzi magát, és kellemes (gyerek)társaság nélkül kénytelen felnőni. Bár olykor hallhatunk olyat, hogy egy családban az az egyik fő motivációja a testvér érkezésének, hogy az elsőszülött ,,ne unatkozzon”, ezt a problémát máshogy is át lehet hidalni – mondhatnánk úgy is, hogy emiatt ,,kár” másodszor vagy harmadszor is várni a gólyát. Egy jól működő családban, ahol a tagok odafigyelnek egymásra és adódik lehetőségük arra, hogy minőségi időt töltsenek egymás társaságában, nem igazán kell attól tartani, hogy egy gyerek magányos lesz és nem talál kedvére való elfoglaltságot. Jó hír, hogy egy egykének is lehet kiterjedt kapcsolatrendszere, hiszen a rokonaival, a barátaival, az iskolatársaival, valamint a családjához közel álló felnőttekkel és gyerekekkel is kialakíthat szoros köteléket. Számolni kell azzal is, hogy sajnos nincs minden testvérpár abban a szerencsés helyzetben, hogy idilli kapcsolat alakuljon ki a felek között – vannak, akik szóba sem állnak egymással, miközben köttethetnek olyan barátságok, amiben a felek jó testvérként szeretik egymást. Ha tehát egy gyerek – függetlenül attól, hogy van-e testvére – nincs a négy fal közé zárva és nem a tévé vagy a világháló jelenti számára a legfőbb társaságot, nagy valószínűséggel sikerül mélyebb kapcsolatot kialakítania olyanokkal, akik szimpatikusak neki. Ebben persze a szülők is segíthetik, olyan, az életkorának és személyiségének megfelelő programok összeállításával, amelyek során a gyerek társasági életet élhet, és új arcokat láthat. Főleg abban az időszakban múlik sok a szülőkön, amíg a gyerek még kicsi, és nem járhat el egyedül otthonról. Már ebben az életszakaszban kulcsfontosságú, hogy a felnőttek odafigyeljenek arra, hogy kikkel érzi jól magát és milyen tevékenységek során válik igazán felszabadulttá, hiszen így jóval könnyebben köthet új ismeretségeket is.

3) Vigyázz, mert gátlásos lesz!

Szintén gyakran hallani, hogy aki testvér nélkül nő fel, az visszahúzódó és önbizalomhiányos felnőtt lesz, pedig ez – szerencsére – nem a testvérek számától függ. Sokat nyom a latban, hogy milyen személyiséggel rendelkezik, illetve hogy a környezetéből milyen visszajelzéseket kap. Amíg meg nem érkezik a testvér a családba, addig minden elsőszülött egyke, s ha már akkor látni rajta, hogy félénkebb típus, biztosak lehetünk benne, hogy ezt nem fogja levetkőzni csak azért, mert bővül a család. A szülők sokat segíthetnek, ha a gyerekük visszahúzódóbb típus: ha ugyanis tudja, hogy a szülei biztos hátországként állnak mögötte, ahová bármikor visszatérhet, egyre messzebbre merészkedik majd, hogy felfedezze a világot. John Bowlby brit pszichológus és pszichoanalitikus kötődéselmélete szerint a kicsik egészséges lelki fejlődésében kulcsfontosságú a biztos alapokon nyugvó szülő-gyermek kapcsolat, ami nem csak a magabiztosságukhoz járul hozzá, hanem az önbizalmukat is táplálja. Ha ezt sikerül a fejlődés korai szakaszában kialakítani, az alapvetően visszahúzódó gyerekek is bátrabbá, nyitottabbá válnak.

4) Jajj, nehogy túlszeresd!

Az utóbbi időben különösen gyakran hallani ezt az intelmet, nem csak az egykék kapcsán, hiszen szinte mindenki megkapja, aki nem hagyja sírni a gyerekét, gyakran fölveszi, netán még a szülői ágyba is beengedi éjszakánként. Furcsa, hogy egyre nagyobb teret hódít ez a kifejezés, hiszen a szeretetnek nincs mértékegysége vagy értékhatára, így – szerintem legalábbis – túl sokat sem lehet belőle adni (túl keveset viszont annál inkább). Való igaz, hogy a testvér nélkül nevelkedő vagy az elsőszülött gyerekeket a szülők hajlamosak olykor a széltől is óvni, aztán ha megérkezik a második baba, már jóval lazábban kezelik a kihívásokat. Az egykét nevelő családokban minden figyelem egyetlen gyerekre összpontosul, azt a benyomást keltve, hogy a kicsire mindenütt óriási veszélyek leselkednek. Szerencsére ahogy nőnek és okosodnak a gyerekek, egyre több mindent megértenek, és idővel megtanulnak magukra vigyázni – persze kivételek ezen a téren is akadnak. Maria Montessori módszerének lényegét tökéletesen összefoglalja a jelmondata: ,,Segíts nekem abban, hogy egyedül csinálhassam!” – ezt minden szülőnek érdemes lenne szem előtt tartani, függetlenül attól, hogy hány gyereket nevel. El kell fogadnunk, hogy a kicsik fejlődésének természetes velejárója, hogy elesnek, azután fölállnak és mennek tovább, immár újabb tapasztalatokkal gazdagodva. Akármilyen nehéz is kezdetben, jobb, ha egy kicsit szabadjára engedjük a gyerekeket – ami természetesen nem egyenlő a felelőtlenséggel –, hiszen így újabb élményekre tehetnek szert. Ha eleinte úgy éreznénk, hogy képtelenek vagyunk erre, gondoljunk arra, hogy ha sikerül túllépnünk saját határainkon, azzal tulajdonképpen bizalmat szavazunk a gyerekünknek és az egészséges testi-lelki fejlődését, valamint az önállósodását szolgáljuk.

5) Csak óvatosan az elvárásokkal!

Mint tudjuk, nincs két egyforma gyerek, s az idő múlásával egyre határozottabban körvonalazódik, hogy mi iránt mutat érdeklődést, illetve hogy miben bizonyul tehetségesnek. Ideális esetben a szülők korán felfigyelnek ezekre, és úgy terelgetik a gyereket, hogy minél inkább kibontakozhasson és örömét lelhesse az elfoglaltságaiban. Abban a családban, ahol több gyerek cseperedik, előfordulhat – de korántsem törvényszerű! –, hogy a szülők figyelme elaprózódik, és nem, vagy csak később veszik észre, hogy mi az, ami igazán érdekli a gyerekeket. Az egykék ebből a szempontból előnyt élveznek, de nem magától értetődő, hogy a tehetségét korábban felismerik, hiszen az ő szüleik is lehetnek rettentően elfoglaltak és felszínesek. A megfigyelések szerint ráadásul az egykékkel gyakrabban megesik, hogy a szülők rájuk erőltetik az elképzeléseiket például a pályávalásztást illetően, még akkor is, ha teljesen egyértelmű, hogy más úton szeretnének haladni. Nem ritka tehát, hogy az egykékkel szemben magasabbra teszik a mércét a szülők – ha például ,,családi hagyomány”, hogy a gimnáziumot kitűnő érettségivel zárják, azonban az elsőszülöttet jobban érdekli a sport, mint a tanulás, még mindig ott a testvére, aki tovább viheti a tradíciót, míg egy egykénél nincs B-terv, ő az, akinek ,,muszáj” megfelelnie a család elvárásának.

Tovább olvasnál?

A cikk teljes terjedelemben - rengeteg hasznos írás társaságában - megtalálható a Kineziológia magazin 44. számában.