Az egyik legfontosabb, hogy a visszahúzódó, bátortalan gyerekeket – különösen a jelenlétükben – ne bélyegezzük gátlásosnak, félénknek, hiszen ezek a jelzők napjainkban igen kedvezőtlen megítélést vonnak maguk után. Fogalmazzunk kíméletesebben, hívjuk őket inkább megfontoltnak vagy az átlagnál csöndesebbnek, ezeket a tulajdonságokat egyáltalán nem kell szégyellniük, és nem is érzik majd úgy, hogy valamiből hiányt szenvednek vagy kevesebb jutott nekik, mint a többieknek.

Sokkal könnyebb mind a gyerek, mind a szülők dolga, ha elfogadják, hogy a kicsi nem szomjazza az állandó figyelmet és nem hajtja a vágy, hogy minél élénkebben kommunikáljon másokkal. Amíg ez nem történik meg, és a szülők megpróbálják “ráerőszakolni” a gyerekekre azt a viselkedést, ami nekik tetszik, csak tovább bonyolítják a helyzetet, nem beszélve arról, hogy aláássák az önbizalmukat. Ehelyett inkább hagyják, hogy a saját ritmusukban tegyék a dolgukat, ne szidják, ne sürgessék és ne legyenek vele türelmetlenek – így egyre erősödhet az önértékelésük és rátalálhatnak a belső egyensúlyukra. A visszahúzódó gyerekekkel kapcsolatos legfontosabb tudnivalókat Dr. Baktay Zelka és Dr. Baktay Miklós pszichológusok osztották meg a Menőkével, hogy szüleik könnyebben boldoguljanak a kis mimózákkal.

Fotó: innen

- Hogyan tehetik könnyebbé a felnőttek a visszahúzódóbb gyerekek mindennapjait?

- Mivel ezeknek a gyerekeknek különösen fontos a stabilitás és igen nehezen tolerálják a váratlan szituációkat, amennyire lehet, kíméljék meg őket a fölösleges stressztől és biztosítsanak számukra olyan időtöltési lehetőséget, amelynek köszönhetően megszabadulhatnak a felgyülemlett feszültségtől. Ezek a kicsik szívesebben választják az otthon melegét és a meghitt időtöltést, mint a mozgalmas és nagy társaságban eltöltött programokat, népes és zajos összejöveteleket. Kifejezetten igénylik az egyedüllétet és a “visszavonulós” napokat, amikor végre befelé figyelhetnek és kiszakadhatnak a mozgalmas mindennapok forgatagából.

Lényeges ismertetőjegyük, hogy az új dolgokat nem, vagy csak nehezen engedik be az életükbe, ezért távolságtartóbbak az ismeretlenekkel és elutasítóbbak az új helyzetekkel. Amit más kisgyerek azonnal – vagy legalábbis rövid időn belül – elfogad, azt náluk hosszabb időbe telhet bevezetni, de egyáltalán nem lehetetlen, a család részéről azonban mindenképpen türelem- és időigényes feladat. A bevezetésre váró változásról érdemes már korábban elbeszélgetni a gyerekkel, hogy kellően ráhangolódhasson, így – amennyire lehet – felkészüljön az előtte álló szituációkra. Ha rossz fát tesz a tűzre vagy lassabban alkalmazkodik egy-egy helyzethez, mint ahogyan azt mi szeretnénk, semmiképpen se folyamodjunk szigorú büntetéshez, és akkor is legyünk visszafogottabbak és kíméletesebbek, ha dicséretet, elismerést érdemelnek. Legjobb, ha erre felhívjuk a figyelmét azoknak is, akik sok időt töltenek a gyerekkel, például a családdal, a pedagógusokkal vagy a bébiszitterrel. Jól látszik, hogy egy az átlagnál óvatosabb, megfontoltabb gyermek nevelése több türelmet és odafigyelést igényel, azonban mindenképpen hálás feladat. 

- A társas kapcsolatok kialakításán túl milyen helyzetekben gördít akadályt a félénkség, a visszahúzódás a nehezebben feloldódó gyerekek elé?

- A közfelfogás szerint gátlástalannak lenni rossz és elítélendő, bizonyos helyzetekben azonban kimondottan előnyös, ha sutba dobjuk a Felettes Én kontrollját és gátlások nélkül élünk. Ezek közül az egyik például a játék, ami csak akkor élvezetes igazán, ha teljes mértékben belemerülünk és átadjuk magunkat az örömnek. Igen sajnálatos, hogy a gátlásos gyerekek – és felnőttek – nem szívesen játszanak társaságban, mivel nem tudják magukat “beleengedni” a helyzetbe. Aki nem meri, nem tudja vagy nem akarja átadni magát a játék örömének, nagyon sok kellemes élménytől fosztja meg magát. Fontos kihangsúlyozni, hogy az, akit nem tartanak fogva a gátlásai, még egyáltalán nem nevezhető gátlástalannak, sokkal inkább önfeledtnek, szabadnak és könnyednek definiálható.

Az iskolában, ahova a gyerekeink járnak, a szülői esten a fejlesztő pedagógus egy-egy diák szüleinek jelezte, hogy a kislányuknak vagy a kisfiuknak felzárkóztatásra van szüksége. A felnőttek ennek hallatán megrettentek és rögtön megszólalt bennük a vészcsengő, hogy a gyerekükkel valami baj lehet, bizonyos téren hiányosságai vannak és ezért átlag alatt teljesít. A tanítónő azonban arra kérte őket, hogy próbálják egészen más megközelítésből szemlélni a helyzetet: nem arról van szó, hogy a nebulók rosszabbak lennének a többieknél, bizonyos téren azonban szükségük van egy kis bátorításra, felzárkóztatásra. Ezt ők azért tartják fontosnak, mert készségfejlesztéssel átléphetnek azokon az akadályokon, amik most meggátolják őket abban, hogy sikerélményük legyen és szabadon kibontakoztathassák a tehetségüket. Így, hogy más szemmel nézték a dolgot, új értelmet nyert a pedagógusok javaslata és a szülőkben is szertefoszlottak azok a gátlások, amiket a fejlesztőpedagógia szükségessége ébresztett bennük. A gyerekek számára sokkal inkább nyomasztó az, ha valamiben ügyetlenebbül teljesítenek a többieknél, mint az a tény, hogy ennek orvoslásához több gyakorlásra, külső segítségre van szükségük.

- Sokszor nehéz megkülönböztetni egymástól a gátlástalanságot és a felszabadultságot. Az effajta félreértések kellemetlen következményekkel járhatnak a gyereknevelés során?

- Amikor a felnőttek úgy reagálnak egy önfeledt és szabad gyerek viselkedésére, mintha ő gátlástalan és arcátlan lenne, könnyen hozzájárulhatnak a gátlások kialakulásához és az önbizalom elhalványításához. Mi úgy vettük észre a munkánk során, hogy azok a gyerekek igazán gátlásosak, akiket túlzottan fegyelmeznek a szülői házban. Ahogy a beszélgetés elején említettük, a gátlások többnyire a Felettes Én túlzott térnyerése miatt jönnek létre – a kicsik esetében pedig a felnőttek túlzott kontrollja indítja be ezt a mechanizmust.

Mivel az így nevelt gyerekek nem szerezhetnek tapasztalatot arra vonatkozóan, hogy mit jelent a gátlás nélküliség és a gátlástalanság, kikerülve ebből a túlzottan leszabályozott közegből igazán vad viselkedésbe kezdhetnek. Lényeges megemlíteni, hogy a túlzott kontroll nem mindig érkezik a szülőktől, előfordulhat az is, hogy az óvodában vagy az iskolában találkoznak ilyen nevelést folytató pedagógussal. Az otthon rendszabályozott gyerekek emiatt válhatnak nehezen kezelhetővé házon kívül, szülők nélkül, az óvodában vagy iskolában korlátozott gyerekekbe pedig otthon bújhat bele a kisördög az egész napos fegyelmezett viselkedés után.

- A túlzott rendszabályozás egy-egy szülőnél vagy pedagógusnál “elvi kérdés”. Van olyan felnőtt-viselkedés, amivel viszontakaratlanul is az önbizalomhiány, visszahúzódás irányába terelhetjük a gyerekeket?

- Ha az egyik vagy mindkét szülő szorongó típus, könnyen gátlásossá válhatnak a gyerekek is. Az így kialakult gátlások akkor is működnek, ha a szorongó szülő nincs ott a gyerek mellett, míg a túlzott fegyelmezés miatt kialakult gátlások elillannak, amint feloldódik a tilalom. Megkeresett minket egyszer egy anyuka, aki egyedül nevelte a lányát, és borzasztóan féltette őt, mert rajta kívül nem volt senkije. A kislányba hamar beleivódott az állandó aggódás, és mivel számára is csak az anyukája jelentette a családot, ő is rettentően félteni kezdte az anyukáját. Bár a tanulmányi eredményével nem volt gond, a kapcsolatteremtéssel igencsak meggyűlt a lány baja, pedig sem a középiskolában, sem az egyetemen nem járt a sarkában az édesanyja. Ez is jól példázza, hogy hiába került ki a gátlásokat tápláló környezetből, nem tudott átlépni a korlátain.

- Mivel segíthetünk a gyerekeknek abban, hogy megtalálják az arany középutat és ne legyenek se túlzottan gátlástalanok, se félénkek, visszahúzódók?

- Megfigyeléseink és tapasztalataink szerint a felszabadultan, gátlások nélkül élő gyerekeknek szükségük van a szülők által felállított korlátokra, amikbe bele tudnak kapaszkodni, az adott kereten belül azonban szabadon mozoghatnak. Vannak gyerekek, akik szeretnek a konyhapulton ücsörögni, miközben a felnőttek tesznek-vesznek körülöttük. Való igaz, hogy ez nem túl praktikus megoldás, hisz innen könnyen leeshetnek, vizes lehet a ruhájuk vagy a leszállásnál beverhetik a lábukat, számukra mindezek ellenére ez okoz örömet, nem pedig az, hogy széken ülve “tartsák szemmel” a körülöttük zajló eseményeket.

Természetesen le lehetne szoktatni a kicsiket erről, ám azzal lecsökkentenénk a mozgásterüket és a kreativitásukat. Kisebb korában Lili lányunk is előszeretettel mászott fel a konyhapultra, emiatt lehet, hogy gyakrabban kellett átöltöztetni, mert foltos vagy vizes lett a ruhája, de ennél nagyobb “bosszúságot” nem okozott ezzel, ő viszont nagyon élvezte és kíváncsian nézelődött onnan. A pozitív megközelítés és visszajelzés szintén sokat segít a kicsiknek. Ennél a példánál maradva számos okot felsorolhattunk volna, hogy miért lett volna praktikusabb, ha ő is a székre ült volna, mint a bátyja, de nem tettük. A negatív következmények állandó ismételgetése – “Le ne ess!”, “El ne vágd a kezedet!”, “Ki ne szakítsd a ruhádat!”, “Le ne lökd a csészéket!” stb. – félelmet kelt a gyerekekben és emiatt bátortalanabbá válnak – először csak ahhoz, hogy felmásszanak a konyhapultra, majd szép lassan az élet más területeit is átszőheti a túlzott óvatosság és félénkség.