Szinte lehetetlen pontos statisztikai adatokkal szolgálni a családon belüli bántalmazással kapcsolatban, mert az áldozatok nagyon sokszor titokban tartják az otthon uralkodó áldatlan állapotokat. Beszélgetésünk során Végh József kriminálpszichológus is megerősítette, hogy a bűncselekmények igen jelentős része szerelmi indíttatású, pedig nem lenne szabad, hogy így legyen. Normál esetben ugyanis védjük és kedvességgel halmozzuk el azt, akit szeretünk, nem pedig erőszakkal próbáljuk magunkhoz láncolni.

Végh József kriminálpszichológus

Egyes párkapcsolatokban és családokban azonban ez nem ilyen egyértelmű. A rendelkezésre álló adatok szerint minden ötödik nőt bántalmaznak vagy bántalmaztak korábban, ráadásul ennél is magasabb lehet azoknak a száma, akiken lelkileg ejtenek sebeket nap mint nap. Belegondolni is szörnyű, hogy hazánkban a családon belüli erőszak következtében hetente legalább egy nő életét veszíti. Sok gyerek szintén szenvedő alanya a bántalmazásnak. Az elkövetők az esetek több mint 90 százalékában férfiak, olykor azonban a nők azok, akik testileg vagy lelkileg okoznak rendszeres fájdalmat a hozzájuk közel állóknak.

Mi állhat a hátterében annak, hogy ilyen sokan „szeretnek rosszul”?

Érzelmi neveltetés és közeg kérdése az, hogy felnőttként hogyan viszonyulunk a választottunkhoz. Ettől függ ugyanis, hogy az illető megtanul-e szeretni, vagy inkább úgynevezett helyettesítő érzéseket sajátít el, mint amilyen például a féltékenység, amely könnyen megmérgezheti a kapcsolatot. Az is gyakori, hogy akik otthon nem kapnak kellő figyelmességet és nem érzik fontosnak magukat a családban, azt tanulják meg, hogyan provokálhatják ki mások figyelmét, amit a szeretettel azonosítanak.

Hogy pontosan megértsük, miről is van szó, gondoljunk csak a sztárokra! A semmiből hirtelen kitűnnek, reflektorfénybe kerülnek, s a nekik szóló taps és ujjongás láttán meggyőződésükké válik, hogy a közönség nagyon szereti őket. Ez azonban nem más, mint felfokozott érdeklődés, a korábbinál nagyobb figyelem, de korántsem igazi szeretet. Amikor aztán háttérbe kerülnek, és az egykori rajongók más felé fordulnak, azt hajlamosak úgy értelmezni, hogy az emberek már nem szeretik őket, holott soha nem is szerették őket – pusztán kíváncsiak voltak vagy felnéztek rájuk.

Photo by Jonatán Becerra on Unsplash

Gyakran találkozott olyan fogvatartottakkal a börtönökben, akik nem megfelelő érzelmekkel váltották ki a szeretetet?

Igen, és erre az egyik legjobb példa, akinek köszönhetően én magam is sokat tanultam, az az elkövető, aki két és fél év letöltendő szabadságvesztést kapott súlyos testi sértésért. Nagy nehezen sikerült elintézni, hogy hazamehessen a szeretteihez, s amikor visszatért a büntetés-félbeszakításról, meglepődve hallottuk, hogy alaposan megverte a feleségét. A következő adandó alkalommal félrehívtam, és megkérdeztem tőle, miért tette ezt. Ő nem is próbálta tagadni a történteket, sőt azt sem értette, hogy számunkra mi ebben a furcsa: - Pszichológus úr, hát bánt az ember olyat, aki nem fontos neki? Persze hogy féltékeny vagyok rá, hiszen annyira szeretem! - válaszolta a legnagyobb meglepetésemre. Az ő gondolatmenete szerint a fizikai bántalmazással épp a felesége iránt táplált gyengéd érzelmeket fejezte ki…

Természetesen teljesen rossz irányba vezet az a meggyőződés, hogy csak azt bántjuk, akit szeretünk, ami ráadásul még téves helyettesítő érzéssel is összekapcsolódik, mégpedig azzal, hogy aki fontos nekünk, arra féltékenynek kell lennünk. A köznyelvben is elterjedt az a mondás, hogy az asszony verve, a pénz pedig számolva jó. Ezt az értékrendet olykor a nők is magukénak érzik: többször is találkoztam olyannal, aki arra panaszkodott, hogy az ura már nem veri meg olyan gyakran, mint régen, ezért azt gyanítja, hogy már nem is szereti. A börtönben magam is találkoztam olyan büntetés-félbeszakítási kérelemmel, amelyben az otthon maradt feleség azt kérte, hogy engedjék haza a férjét, mert már hosszú ideje nem verte meg senki!

Sokan azért nem szállnak ki egy ilyen fájdalmas kapcsolatból, mert azt remélik, hogy a társuk egy napon jó útra tér – főleg akkor, ha erre még ígéretet is kapnak tőle. Van esély arra, hogy ez bekövetkezzen?

A válaszom bizonyára csalódást okoz azoknak, akik ilyen fordulatban reménykednek, mégis azt kell mondanom, hogy a bántalmazó fél sajnos nem tud megszabadulni rossz szokásaitól. Sőt az olyan, úgynevezett paranoid észlelések, mint például a féltékenység, az érintett 35 éves korára teljesednek ki, és onnantól kezdve a helyzet nagy valószínűséggel csak egyre rosszabbá válik. A bántalmazók féltékenységének hátterében alacsony szexuális önértékelés áll, amit nagyban megerősít az otthon látott minta.

Hogyan reagál a bántalmazó, ha a választottjának végül sikerül összeszednie a bátorságát, és egy normális kapcsolat reményében elhagyja őt?

Először is tudnunk kell, hogy elcsábítani csak azt lehet, aki hagyja magát, vagyis aki valóban rosszul érzi magát egy ilyen függőségen alapuló kapcsolatban, és helyette arra vágyik, hogy valódi szeretetet kapjon. Ha erre a fontos lépésre rászánja magát, sajnos fel kell készülnie arra, hogy egykori párja nagy valószínűséggel mindkettőjükön ki akarja tölteni a dühét. Különösen nagy veszélyben vannak azok a nők, akikhez a bántalmazó fél erőszakos módon ragaszkodik, és többször is hangoztatja, hogy nem tud nélküle élni (hiszen elveszíti azt a „játszótársát”, akivel korábban hosszú ideig az áldozat és az üldöző forgatókönyve szerint élte a mindennapjait).

Az is előfordulhat, hogy az agresszív fél mindenáron a volt párja közelébe akar férkőzni, hogy meggyőzze, veszekedés/szakítás után lesz igazán édes a szerelem. Sokan tényleg komolyan gondolják, hogy a párkapcsolati konfliktuskeltés és a vitatkozás az egyik legjobb módja a szenvedély felkorbácsolásának. A közelmúltban az egyik kliensem is arról számolt be, hogy időnként direkt összeveszik a párjával, mert azután nagyon hevesen tudnak szeretkezni.

A férfiak vagy a nők az "ügyesebb provokátorok", ha veszekedésről van szó?

Azt gondolom, hogy egyik nem képviselőit sem kell félteni, hiszen mind a nők, mind a férfiak tudják, hogyan kell olajat önteni a tűzre. A nők sokszor tudatosan törekszenek arra, hogy féltékennyé tegyék a párjukat, mert úgy gondolják, hogy ezzel felmérhetik, tart-e még a szerelem. Pedig semmi értelme az ilyen típusú incselkedésnek…

Manapság sok párkapcsolatban divat, hogy a felek megnézegetik egymás sms-eit, e-mailjeit vagy a közösségi oldalakon váltott üzeneteit. Erről mit gondol?

Sokan elfelejtik azt a fontos alapelvet, hogy a jól működő kapcsolatok ideális esetben az egymás iránti bizalomra épülnek. Ha valaki túl gyakran ellenőrizgeti, hogy megbízhat-e még a párjában, akkor ott már féltékenységről beszélhetünk, az pedig ritkán vezet jóra. Fontos tehát, hogy a felek megtiszteljék azzal a másikat és saját magukat, hogy hisznek abban és kitartanak amellett, hogy jól választottak a kapcsolat kezdetén, vagyis nincs szükség nyomozgatásra és a vélt titkok felkutatására. Arról nem is beszélve, hogy a másik privát szférájának a megsértése sem jogilag, sem erkölcsileg nem elfogadható: más a helyzet akkor, ha a férfi és a nő önként megoszt minden információt a társával, és tényleg nem rejt véka alá semmit, mint akkor, amikor a páros egyik tagja önhatalmúan kezd kutatómunkába.