A tény, hogy sokszor a legnagyobb jószándék és igyekezet ellenére is eltávolodhatnak egymástól a szülők és a gyerekek – ezáltal a felnőttek elszalasztják az útmutatás lehetőségét – sok család életét megnehezíti. Ezért is tartottam fontosnak, hogy a témával kapcsolatban mélyrehatóan beszélgessünk Dr. Máté Gábor kanadai orvos-íróval, aki Dr. Gordon Neufelddel közösen írt, A család ereje című könyvében részletesen foglalkozik a szülőket és nagyszülőket egyaránt érintő kérdésekkel.

Könyvének rögtön az első fejezetében felhívja a figyelmet arra, hogy napjainkban a szülői gondoskodás fontosabb, mint valaha. Miért gondolja így?

Az idősebb generációk gyakran panaszkodtak arról, hogy a fiatalok tiszteletlenebbek és fegyelmezetlenebbek lettek, mint az ő idejükben, ám manapság a szülők ösztönösen is érzik, hogy valami félresiklott. A mai gyerekek nem olyanok, mint mi voltunk – legalábbis így él az emlékezetünkben. Egyre kevésbé igazodnak a szüleikhez és követik a példájukat, és egyre kevésbé félnek attól, hogy bajba kerülhetnek. Kevésbé tűnnek ártatlannak és naivnak – mintha hiányozna belőlük a tágra nyílt szemű csodálkozás, nem hozza őket lázba a világ, és nem akarják felfedezni a természet és az emberi alkotóerő csodáit. Sok gyermek túlságosan tapasztaltnak, sőt megcsömörlöttnek, fásultnak és a korához képest túlérettnek tűnik. Ha nincsenek egymás társaságában, és ha éppen nem köti le a figyelmüket a technika legújabb vívmánya vagy egy új számítógépes interaktív játék, akkor könnyen elunják magukat – szinte elképzelhetetlen, hogy egymagukban játsszanak, mintha a magányos játék már csak a múlt "csökevénye" lenne.

Photo by rawpixel on Unsplash

Hogy látja, a mai szülők is másként viszonyulnak a gyerekeikhez?

Úgy tűnik, hogy a gyermeknevelés is megváltozott. A szüleink sokkal jobban bíztak magukban, és sokkal nagyobb hatással voltak ránk, akár jó, akár rossz értelemben. Manapság azonban sok szülő számára nem magától értetődő a gyermeknevelés. A mai szülők éppúgy szeretik a gyermekeiket, mint a korábbi generációkhoz tartozó apák és anyák, mégsem tudják mindig éreztetni a szeretetüket. Mi is éppoly sok mindenre megtaníthatnánk a gyerekeinket, mint az elődeink, de mintha megfogyatkozott volna bennünk a tudás átadásának a képessége. Nem érzünk elég erőt magunkban ahhoz, hogy rávezessük a gyermekünket, hogyan tudja kibontakoztatni a képességeit.

Talán ezért is érezheti úgy sok szülő, hogy a legnagyobb igyekezete ellenére sem találja a közös hangot a gyermekével?

A mai gyerekek néha úgy élnek és cselekszenek, mintha elcsábította volna őket tőlünk egy szirén éneke, amelyet mi nem is hallunk. Attól félünk, hogy a világ már kevésbé biztonságos hely a számukra, mi pedig képtelenek vagyunk megvédeni őket. A gyerekek és a felnőttek között tátongó szakadék sokszor áthidalhatatlannak látszik. Keményen küzdünk azért, hogy megfeleljünk a saját, neveléssel és szülői gondoskodással kapcsolatos elvárásainknak. És amikor nem érjük el a kívánt eredményt, akkor esedezünk a gyermekeinknek, megpróbáljuk őket ígéretekkel levenni a lábukról, megvesztegetjük és megjutalmazzuk, vagy pedig meg- büntetjük őket.

Előfordul, hogy olyan hangot engedünk meg magunknak velük szemben, amely még nekünk is nyersnek és bántónak tűnik, és idegen a természetünktől. Azt tapasztaljuk, hogy a válságos helyzetekben rideggé és részvétlenné válunk, épp akkor, amikor a leginkább szeretnénk tanúságot tenni feltétel nélküli szeretetünkről.

Mi történik, ha nem sikerül hidat építeni az imént említett szakadék fölé?

A szülői befolyás talán nem lenne olyan döntő jelentőségű, ha a gyermekeink jól boldogulnának az életben. Talán elfogadhatóbb lenne, hogy a gyermekeink nem hallgatnak ránk, és nem fogadják el a mi értékeinket, ha valóban önállóak, függetlenek és magabiztosak lennének, ha pozitív énképpel rendelkeznének, és tisztában lennének azzal, hogy merre tartanak az életben, és mik a céljaik. Csakhogy azt látjuk, hogy sok gyermekre és fiatalra épp ezeknek az ellenkezője igaz.

A fiatalok elveszítették a talajt a lábuk alól, és nemcsak otthon, de az iskolában és a különféle közösségekben is. Sokukból hiányzik az önfegyelem, és egyre nagyobb mértéket ölt a körükben az elidegenedés, a droghasználat, az erőszak vagy épp csak az általános céltalanság érzése. Egyre kevésbé taníthatóak, és nehezebben kezelhetőek, mint hasonló korú társaik még akár pár évtizeddel ezelőtt is. Sokan képtelenek alkalmazkodni, tanulni a negatív tapasztalatokból, és érett felnőtté válni.

Gyermekek és kamaszok példátlanul nagy számban szednek gyógyszereket depresszióra, szorongásra vagy egy sor más betegségre. A fiatalok körében tapasztalható válsághelyzet mindennél világosabban nyilvánul meg az iskolákban egyre nagyobb méreteket öltő erőszakos cselekményekben, amelyek –szélsőséges esetben – oda vezetnek, hogy gyermekek oltják ki egymás életét. Bár ilyen tragédiák ritkán fordulnak elő, mégis ezek a legszembeszökőbb jelei a széles körben tapasztalható rossz közérzetnek, nyugtalanságnak, agresszív viselkedésnek, ami igen gyakori jelenség a mai fiatalok körében.

Ha – ahogy Ön is említette – a szülői készségek és a gyermek iránt érzett szeretet sem elegendő, akkor mire van szükség?

Ami nélkülözhetetlen, az a szülő és a gyermek sajátos kapcsolata – ha ez nem alakul ki, akkor hiányzik a szülői nevelés biztos alapja. A pszichológusok és fejlődéskutatók ezt hívják kötődő kapcsolatnak. Ahhoz, hogy egy gyermek nyitott legyen arra, hogy egy felnőtt nevelje, aktívan kötődnie kell hozzá, akarnia kell a vele való kapcsolatot, és igényelnie kell a közelségét. Az élet kezdetén ez a kötődés fizikai természetű – a csecsemő szó szerint belekapaszkodik a szüleibe, akiknek viszont muszáj megtartaniuk őt.

Ha a későbbiekben minden jól alakul, akkor a fizikai kötődés idővel érzelmi kötelékké, majd végül lelki kapcsolattá alakul át. Azokat a gyermekeket, akik híján vannak ennek a kapcsolatnak, nagyon nehéz nevelni, sőt gyakran még tanítani is. A gyermekneveléshez tehát kizárólag a kötődő kapcsolat biztosít megfelelő kontextust.